Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. Jolánka elalszik

2012.12.20

10. JOLÁNKA ELALSZIK

Mikor a távoli kürtszó felhangzott, nem messze Kinizsi őrhelyétől megzörrent a sűrű, s két fekete alak vált ki a bokrok árnyékából. A ritkásabb erdőrészbe értek, hova a csillagok gyenge fénye beszűrődött.

- Ebben a pillanatban kell elhagynia őrhelyét - súgta Titusz, mert ő volt az egyik.

- Menj hát, fiam - szólt bosszúvágyó gazdája. - De mégis, állj meg csak! Biztos, hogy nem okoz halált ez a török méreg?

- Halált nem, csak mély álmot. Megesküdött a talján mindenre, ami szent neki. Különben is táborodban van túszként. Nem halált, hanem bőséges jutalmat keresni jött ide.

- Menj hát, de csendesen, mert ha észrevesz, halál fia leszel - mondta Holubán, s előreengedte a legényt. - Menj csak, ha szerencsével jársz, jutalmad nem marad el.

És Titusz ment, bár tudta, hogy veszélyes kalandba kezdett. De bosszúálló dühe és sóvársága a gazdag jutalomért legyőzte gyávaságát. Odalopózott a tűzhöz, és egy bőrzacskóból kalapnyi fekete port szórt arra. Egyet lobbant a tűz kékesen, aztán elsötétedett. Titusz már visszaért gazdájához, mikor a parázs újra feltűnt, s most fehéres könnyű füstöt engedett. Láng többé nem csapott fel, csak halk sistergés hallatszott a tűz felől.

Kisvártatva Jolánka futott vissza elsőnek.

- Milyen hűvös lett egyszerre az éjszaka - mondotta, és lehajolt, hogy megfújja a tüzet. De a következi pillanatban fel is állt, mélyet sóhajtott.

- Ó, milyen álmos lettem egyszerre. Késő van már, megyek, Pál.

De nem tudott elindulni. A következő pillanatban az odaérkező Pál karjára dőlt. Az a sátor mellé vezette, és az imént ledobott köpenyére fektette.

Maga is érezte egyszerre, hogy szempillái nehezednek, de rettentő erős szervezetével nem bírt a méreg. A parázsra tekintett, és annak különös narancsszínéről rögtön megsejtette, honnan jön a veszély. Szerencsére hallott már arról a sivatagi kígyókból készített török méregről, melyet ha a tűzre dobnak, elaltatja a körülötte állókat. A leghatalmasabb követ, melyet három ember sem bírt volna megmozdítani, felemelte, és rádobta a tűzre.

Kialudt az egyszerre, a nagy kő valósággal a földbe sajtolta.

A hold ekkor emelkedett a szemközti dombok fölé. Eleinte, mint égő boglya, elveszett az ellenség őrtüzei között, és most, mintha az egyik őrtűz az égre emelkedett volna, még pirosan izzott, de a következő percben már fehér sugarakat vetett az erdőszélre. Figyelt a halovány fényben, hallgatózott, de semmi zörejt nem hallott. Ismét Jolánka fölé hajolt.

„Nem halálos méreg, csak álmot hozott a szemére… Vajon ki lehet az aljas cselszövés mögött? - Hirtelen ötlete támadt. Leült az egyik ottmaradt kőre, fejét a tenyerébe hajtotta, s nem mozdult. Úgy tett, mintha aludnék. - Így talán megmutatkozik majd a merénylet elkövetője.”

Az egyre magasabbra emelkedő hold fényénél Titusz és Holubán jól kivehették a mozdulatlanul ülő termetes vitézt s fehér ruhájában a földön alvó leányt.

- Elaludtak - mondta Holubán -, végezzünk vele!

- Tán mégsem kellene, uram - rémült meg Titusz.

- Ne félj, csak dicséretet nyerhetünk Magyar Balázstól, ha elbánunk leánya elrablójával.

Titusz hát megindult, de nagyobb félelemmel, mint az imént.

- Várj - mondta Holubán -, az oroszlánnal óvatosan kell bánni, ha alszik is. Két oldalról közelítjük meg kivont karddal. Ha felébredne, és egyikünk felé fordulna, a másik hátulról leszúrja. Rajta, csak csendesen.

Két oldalról lassan közeledtek feléje. Olyan közel jutottak már hozzá, hogy kardjuk hegye majdnem elérte. Akkor Kinizsi Pál hirtelen felugrott.

- Gyertek, hitvány orgyilkosok! - kiáltotta. Két karját széttárta, mindegyikben kard volt. Vívni kezdett egyszerre kétfelé. Csattogott a kardja a parázs csatában.

Sokáig nem tartott persze ez a kettős viadal, mert Titusz kardja hamarosan kettétört, csak rövid csonk maradt a kezében. Erre rémülten megfordult és futni akart. De Pál kinyújtott kardjával Holubánt egy pillanatra távol tartva magától, utána lépett a menekülő legénynek, s kardlapjával visszadobta Holubán mellé.

- Hoppsza, Titusz vitéz. Téged már egyszer tanítottalak repülni. Ne szökj el, segíts szegény bajba jutott gazdádnak. De ne hátulról támadj, nem illik az ilyen nyalka vitézhez. Nincs kardod? Nesze, adok egyet - s balkezes kardját odadobta neki.

- Gyere, hű szolgám, mentsd meg életemet, gazdaggá teszlek.

Titusz megfogta a feléje dobott kardot, de tüstént el is eresztette.

- Nem bírom én ezt el, uram. - S megfeledkezve vagyonról, dicsőségről, úgy gondolta, egyelőre mindennél fontosabb a puszta élete; kereket oldott.

A következő percben pedig követte gazdája is.

Mert Pál egy hatalmas ütésére kihullott a kard a kezéből. Pál megállt, nem szúrt a védtelen ember felé.

- Vedd fel - mondta -, küzdj tovább, ha vitéz vagy, de ha az életed drágább, mint a becsületed, akkor menekülj.

Holubán ez utóbbit választotta. Futva indult el ugyanazon az úton, amelyen hitvány szolgája.

- Meghagytam életeteket, pedig tudom, holnap más módon törtök ellenem, s beáruljátok apjának e bátor leányt. - Jolánkához ment, aki éppen ébredezni kezdett.

- Ó, mennyit álmodtam, és milyen szépeket!

- Így van jól - mondta Pál, -, álmodj te csak angyalokkal, ha ördögökkel van is tele a világ.

- Hogy elaludtam! Már nem lehet messze a hajnal. Hamar a köpenyem! - Jolánka magára kapta a hosszú férfiköpenyt. A tűz nem égett, csak a hold rideg fénye… összerázkódott fázósan, aztán búcsút véve Páltól, eltávozott gyorsan suhanva, ahogyan érkezett.