Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. Ellenség, vagy jóbarát?

2013.01.04

11. ELLENSÉG VAGY JÓ BARÁT?

Ezen az éjszakán nem panaszkodhatott Pál, hogy unalmas az őrség. Nem ám, mert még ezzel sem lett vége…

Újra tüzet csiholt. Kicsit arrább meggyújtott egy rőzseköteget, s a tűz mellett most akkurátusan sétált föl-alá, amint az rendes őrszemhez illik. Annál is inkább igyekezett most már éberen vigyázni őrhelyén, mert bántotta, hogy éppen ő, Kinizsi Pál, leánnyal múlatja idejét az őrségen.

De nem sokáig tartott a csend. Most elől a lejtőn hallott mozgást. Nyilván a felkanyargó ösvényen közeledett valaki. Nem lehetett rossz szándékkal,
mert egyenest az őrszem felé tartott. Amint előtűnt a cserjék mögül, azt is lehetett látni a holdvilágban, hogy valami bugyros-batyus ember.

Pál rákiáltott:

- Állj, ki vagy, ki éjnek idején a táborig merészkedsz?

- Nem régi katona lehetsz - kiáltott lihegve az idegen -, ha nem ismersz. Ismernek engem Mátyás király katonái. Tódor vagyok, forró dél szülötte. A tengerparti vidámabb világ kincseit hozom komor hegyeitek közé. Tele van a bugyrom minden jóval.

A tűz közelébe ért, és ledobta batyuját.

- Nézd csak, Velencéből hoztam bronzszínű szerszámolajat. Ha bekened vele a szíjat, úgy tündöklik a lovas és a ló, hogy orra bukik rajta a napsugár. Van Galíciából szállított kenőcsöm, mely nyirkos őszön is fényesen tartja az acélt.

- Nem ér rá magyarhonban rozsdásodni az acél - nevetett Pál.

A jövevény hát más árut kínált.

- Van hajpomádém, szép lánynak, ha udvarolsz.

- Eh, nem pomádé kell az én boldogságomhoz.

A batyuzó most a földre nézett, meglátta ott Titusz tört kardját s Holubánét, mely mellette hevert.

- Hm, tört kard, gazdátlan kard… Tán ellenség járt itt?

- Bár az lett volna tíz, száz vagy ezer!

- Pedig úgy látom, nem magyar kard ez itt a földön…

- Mátyás királynak is vannak idegen zsoldosai - szólt Pál félvállról a kíváncsiskodó kalmárnak. - Bár volna hő magyarja elég, nem kellene hazátlanok kardjára bízni sorsát.

- Hm… hm… - töprengett a jövevény -, nem lehet más akkor, mint valami asszony a dologban. Megérdemli legalább, hogy hősök vére folyjék érte? …

- Hogy megérdemli-e?

- Ha szép, ha jó, hát hogyne érdemelné - egyezett bele a szakállas öreg.

- Szép-e, jó-e? A szíve, mint az angyaloké, és a szépsége!… Ej, déli napod nem perzsel úgy, mint annak tekintete.

- A győzelem, látom, a tiéd. Mi áll hát utadban, szólj. Tódor táskájában sok mindenre akad orvosság.

- Semmi - felelte Pál bosszúsan -, csak a hitvány kor, mely akkora különbséget tesz ember s ember között.

A kalmár kapott a szón.

- Jöjj hát Velencébe. Ott az avult kornak már vége. Ha erőd, eszed s fiképp ravaszságod van, úrrá lehetsz.

- Igen egyszerű volna, ha csak kalmárokból állna a világ. De nekem királyom van, kinek hűséget esküdtem. Szenvedő népem, kit oltalmazni kell. Hazám van, melyen kívül számomra nincs élet.

- Hazád? - csodálkozott az idegen. - Hazád kapzsi urak martaléka. Királyod pedig véred s verejtéked árán világ ura, császár akar lenni.

- Hazudsz! - förmedt rá Pál. - Mátyás király a nép barátja.

- Eh, király, király! Podjebrád, Frigyes, Mátyás: egykutya! Hatalmat akarnak, ennyi az egész.

De erre már Kinizsi kardjához nyúlt.

- Hallgass, kalmár, ne ócsárold Hunyadi Mátyás nagy nevét!

Az idegen szeme meg sem rebbent arra, hogy karddal fenyegették.

- Fiatal vagy még - mondta -, tanulhatsz tőlem bölcsességet.

- Dejszen majd tanulsz te tőlem tisztességet! - kiáltott Pál, és kardlappal puhogatni kezdte a kereskedőt. - Kardomra nem vagy méltó, de lapjával elpáhollak, bitang!

Kinizsi Pál ütéseit állni nem volt gyerekjáték akkor sem, ha éppen csak legyezgetett a kardjával. Az idegen nagyot kiáltott, és amit kiáltott, attól Pál megrémült:

- Megállj, Kinizsi Pál! Mátyás vagyok, a magyarok királya! - Azzal ledobta ócska köpenyét, letépte szakállát. A tőz fényénél, a hold világánál felismerhette. Ott állt a király.

Pál leeresztette kardját, és térdet hajtott előtte.

- Felséges királyom, bocsáss meg ostoba fejemnek.

- Kinizsi Pál, fiam, erődet, bátorságodat már ismertem, most meggyőződtem hűségedről is. Nem mondom, nyoma maradt rajtam kardod lapjának. De aki kóbor kalmár öltözetét viseli, számoljon annak sorsával. Kaptam én ilyet már a kolozsvári bírótól isi

Pál még mindig nem akart hinni a szemének.

- Jó uram királyom, ilyen öltözetben egyedül… Mátyás felnevetett.

- Az ellenség hadállását kémlelni nem mehetek fényes kísérettel.

- Felséged így kockára teszi drága életét!

- Hej, fiam, Kinizsi Pál - sóhajtott Mátyás -, nem tudod, milyen árva ember a király, ha népét többre becsüli a kapzsi uraknál.

- De hiszen udvarlók serege vesz körül, uram.

- Szolgám van sok, de hő emberem kevés. Nem bízhat a király sem testvérben, sem feleségben, sem atyában, sem gyermekben. Lám, még rokonaim is ellenem esküdtek. A hatalom árnyékában elhervad a szeretet és az igazi hűség. Csak a képmutatás virul s az irigység, mint a kikerics. Hidd el, fiam, nincs árvább ember a királynál.

- De a nép, uram, a nép szeret, és ragaszkodik hozzád, a rég várt igazságos királyhoz.

- Hej, ha köztem és a nép között nem állna falként urak és csatlósaik serege, boldog lehetne a nép, és hatalmas a királya. De lám, ha találkozni akarok a nép fiaival, álruhát kell öltenem. Ha tisztán akarok látni a hadszíntéren, álruhába kell öltöznöm.

A király közvetlen szavaira Pál bátorságot nyert.

- Ha megengedi felséged, hogy szóljak róla, én úgy látom, az ellenség hadállása most igen szerencsés. Jobb a miénknél, azért nem akar mozdulni. De arra ott a keleti hegyvonulat mögött fürge lovasokkal hátukba lehetne kerülni, elvágni a völgyben utánpótlási útjukat. Így biztosan elmozdulnának.

- Jól van, okosan van - helyeselte a király. - Én is így láttam, csak egy a baj. Ágyúik jobbak a miénknél. Messzebb hordanak, és jobban találnak célba. Egy ilyen új ágyút kellene kézre keríteni.

Pál elmutatott az egyik ellenséges őrtőz feletti dombra.

- Amott van, király uram, egy gyengén fedezett tüzérállásuk. Tegnapi portyázásunk alatt figyeltem meg. Néhány jó lovassal kerüli útról rájuk lehetne csapni. Kikémleltem már az utat is oda, mert igen haragudtam otromba pufogtatásukra.

Mátyás a hatalmas legény vállára tette a kezét.

- Kinizsi Pál, hő vitézem, erődet, bátorságodat, hőségedet már ismerem, most meggyőződtem okosságodról is. Tartsd szemmel azt az ágyúállást, és hajnalban elindulhatsz érte. Testőreim közül kapsz tíz jó rác lovast.

Pál nem akart hinni a fülének.

- A vezetőjük én leszek, uram?

- Te leszel, bízom benne, hogy hűséggel, eredménnyel hajtod végre a feladatot.

Pál köszönő szóhoz most sem jutott, mert, a király indult is már.

- Ég veled, fiam! Úgy látom vihar kerekedik. Verést kaptam már ezen az éjszakán, nem akarok még bőrig is ázni.

Valóban a hold elé éppen ekkor vastag felhők futottak. Rövid idővel később villámlott, mennydörgés rázta az eget. Alig érhetett még sátrába a király, mikor az eső megeredt. Eleinte csak ritka nagy cseppekben, aztán egyre sűrűbben. Nem lehetett többé látni a szemben levő hegyvonulatot, sem az ellenség tüzeit. Pál behúzódott a sátorba, de nem volt itt egy pillanatnyi nyugta sem. Mi lesz, ha az eső sűrű függönye mögött elvontatják onnan az ágyút? Ha Podjebrád felhasználja az ítéletidőt serege átcsoportosítására? Ment volná közelebb az ellenséghez? De elhagyja őrhelyét? Mi hát most az első kötelesség? Őrhelyén maradni, vagy a király parancsa szerint szemmel tartani az ágyút?

Felszaladt magaslati helyére, nem törődve a szakadó esővel, de nem látott onnan sem egyetlen pislákoló őrtüzet. Megint visszament helyére, töprengett még egy percnyi időt. Aztán kapta magát, futva megindult lefelé a meredek oldalon. Lent a völgyben már sebes áradat folyt. A kicsi patak úgy megduzzadt, hogy hónaljig gázolt a vízben. De nem törődött semmivel. Csak elérni minél előbb azt a pontot, ahol az ágyúnak kell állnia. Messzebb volt az a hely, mint gondolta, és a sötétségben alig talált rá. Szerencsére a villámlás fényénél fel-feltűnt a kis domb különös alakja. Eltelt egy óra, mire a sötétben ügyesen kikerülve a cseh őrszemet, a domb aljához ért. Innen már hallotta a dombtetőn elejtett német szavakat, mert úgy látszott, német zsoldosoké az ágyú.

Lassan kúszott felfelé az oldalban. Hogy könnyebben kapaszkodhassék, és hogy fegyvere mindig kéznél legyen, egyik kardját a szájába vette. Erős állkapcsával könnyen hordozta ezt a kardot, mit más embernek elég lett volna kezében tartani… Lódobogást hallott fentről, aztán kocsisok goromba szitkait. Korbácsok csattantak. Nyilvánvaló volt, hogy az ágyút elvontatják. Sűrű bokrok közt kúszott fel, tüskés bokrok közt, mik belekapaszkodtak vizes ruhájába. Észrevétlen annyira megközelítette az ellenséget, hogy egy bokor tövében fekve az ott forgolódóknak lábát elkaphatta. A villám fényénél látta, hogy vagy húszan szorgoskodnak az ágyúállás körül, mert nem egy, hanem három ágyú volt itt egymás mellett. Megvárt ott egymás után vagy tíz villanást, hogy pontosan tájékozódhassák. Szeme legtöbbször megakadt egy pojácaszerű, vézna alakon, aki legtöbbet futkosott az ágyúk között. A szája állandóan járt, parancsolgatott. Nyilván ez lehet a német tűzmester - gondolta.

Eközben az eső újra erősen megeredt. Folyt, mintha dézsából öntötték volna. Sem kiáltás, sem semmi jeladás nem hatolhatott messze ebben a sűrű locsogásban. Pál kihasználta az alkalmas percet. Mikor a tűzmester közel került hozzá, elkapta a lábát, s abban a pillanatban le is dobta maga mögé a domboldalba. A tűzmester kétségbeesetten kiáltott, s ezt a kiáltást Pál maga is megtoldotta, mert tapasztalta már, hogy hatalmas kiáltása hirtelen rémületet okoz. Az ellenség valóban azt vélhette, egész sereg támad rá. Hogy hányan voltak, akik erre futásnak eredtek, és hányan, akik bátran rátámadtak, azt Pál nem tudhatta. De annyi bizonyos, hogy valóságos kis csata alakult ki ott a sötétben, zuhogó esőben.

Pedig a katonák nem is látták, kit merre vágnak.

Mikor Holubár az erdőben összetalálkozott Titusszal, nagy dühbe gurult. Őt okolta szerencsétlen kalandjáért. Ha nála lett volna a kardja, talán neki is ment volna haragjában. Később azonban megjámborodott. Mit volt mit tenni, haditanácsot kellett ülniük együtt. Mert ezt a Kinizsit most már akárhogy is, de el kell veszíteni. Elviselhetetlen szégyen lenne, ha kiderülne sikertelen orvgyilkos tervük.

Más megoldást nem találtak, mint hogy Holubán hamar előteremtett tízet a zsoldosai közül. Tíz elvetemült embert, akik külön bérért vállalták az aljas megbízatást. Volt Holubán zsoldos csapatában mindenféle szedett-vedett népség. Ezeket aztán Titusz vezérletére bízta. Gyors menetben indította meg őket Kinizsi őrhelyére, hogy hajnalhasadás előtt még odaérkezzenek. A zsoldosok persze nem tudták, hogy Kinizsi ellen támadnak, mert ha tudták volna, bizonyára visszaszaladt volna valamennyi, örült annak Titusz, hogy az eső még mindig esett. Okos haditervet eszelt ki. Pál bizonyára sátrában van most - gondolta -, mert hol is lenne másutt ilyen időben.

Megparancsolta a katonáknak, hogy hátulról lopózva, szép csendesen fogják félkörbe a sátort, és dárdájukkal egyszerre rontsanak neki. A ponyván keresztül szúrják le.

A terv igen jónak látszott. A locsogó esőben a mocorgást nem hallhatja az őrszem.

Így történt hát. Pontos félkörben álltak fel, és egyszerre rohanták meg a sátrat. Egyszerre tíz dárda szúrta át a ponyvát. De csak a ponyvát, s azon túl is a levegőt. Némelyek hasra estek a nagy lendülettől.

Titusz látván ezt, mielőtt a katonák összeszedték magukat, kereket oldott. Mert hátha azt gondolják, tréfát űzött velük, s nem olyan emberek ezek, akikkel jó tréfálkozni. Annyit megtett, hogy magával vitte Holubán ott heveri

kardját. Elvitte a saját kardjának csonkját is.

Holubán megörült a kardjának, s azt hitte, a megbízást végre is hajtották, de Titusznak be kellett vallania az igazat. Nagy csodálkozására ezen aztán a vezére egy cseppet sem bosszankodott, hanem örömmel kiáltott fel:

- Így még jobb! Legalább vérengzés nélkül győztünk. A kora reggeli haditanácsban bejelentem a királynak, hogy Kinizsi elhagyta őrhelyét. Mátyás ebben az egyben aztán nem ismer tréfát. Fejét veteti a legénynek még akkor is, ha legkedvesebb katonája.

Azzal kapta kardját, és otthagyta Tituszt, mintha a világon sem volna.

No de ravaszságot kölcsönkérni Titusz sem ment a szomszédba. „Hm - töprengett a szállás felé menet -, mért ne áruljam el én ezt a királynak?

Megelőzöm a zsoldosvezért. A király előtt az érdem az enyém lesz.” Boldogan, hangosan mondta:

- Szerencsecsillagod most ragyog fel, Titusz, te bátor, te okos!

Egy szajkó felelt szavára a fák közül, jelezve azt is, hogy már hajnalodik:

- Te kos, te kos, te kos!