Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. A haditanács

2013.01.11

12. A HADITANÁCS

Alig világosodott ki, Titusz megjelent a király szállásán. Mivel váltig erősködött, hogy igen fontos beszélnivalója van a királlyal, bevezették egy sátorba, hogy ott várjon, aztán majd meglátják, mi lesz. Titusz nagy izgalmában nemigen hallgatott arra, hogy mit mondanak neki. Csak azt látta, hogy elvezetik három pár ajtónálló előtt is. Egy tágas sátorba ért, ahol széles kereveten feküdt valaki, és úgy horkolt, majd elfújta a sátrat.

Titusz úgy gondolta magában, hogy nem lehet más ez, mint maga a király. Mert ki merne más így horkolni a király szállásán? Furcsa dolog, hogy ágyához vezetteti a király a hírvivőt, s még javában fújja a kását. De hát a király azt tesz, amit akar. Azért király. Mélyen meghajolt, és köszönt is hozzá jó hangosan, hogy észrevegyék.

Az alvó valóban meg is mozdult, feléje fordult, de mielőtt Titusz felemelte volna alázatosan meghajtott fejét, az arca elé tette a karját. Csak lopva pislogott az árulkodóra, mert nem más volt, aki itt nyújtózkodott, mint Bujkó, a király lustája.

- Ki van itt? - kérdezte megmásított hangon.

- Titusz, felséges uram, hőséges alattvalód, Titusz.

- Hajolj meg jobban - förmedt rá szigorúan az álkirály.

Titusz hát meghajolt még egyszer.

- Jobban, jobban - nógatta Bujkó -, nem hallok semmit.

- Mit akar hallani felséged? - kérdezte a legény ijedten.”

- A fejed koppanását a földön, ha tudni akarod.

Titusz erre mélyen meghajolt, a feje koppant a földön.

- Most már hallottam valamit, de még egyszer szeretném hallani hangosabban.

Titusz hát még meghajolt, a feje most már nagyobbat koppant, majd elszédült bele.

- No még egyszer! - Bujkó már alig tudta megállni nevetés nélkül. - Három a magyar igazság.

Mit volt mit tenni, meghajolt hát még egyszer a hencegős vitéz. Most már aztán nemcsak a homlokát, az orrát is a földbe verte. Azt gondolta, mindjárt elered az orra vére.

Ezzel aztán Bujkó is megelégedett.

- Ez már valami, fiam, úgy látszik, nem tudod az udvari szokást.

- Majd megtanulom, felség, bocsáss meg tudatlan fejemnek - így rimánkodott Titusz. - Szorgalmasan gyakorolom mindennap.

- Nos hát mit kívánsz? - hangzott a kegyes kérdés.

Titusz kihúzta magát, úgy kezdte mondókáját:

- Felséged életéért, táborunk biztonságáért és hazánkért való aggódás kényszerít rá, hogy bevádoljam felséged színe előtt egy hűtlen vitézét.

- Mit vétett ellenem?

- Könnyelműen elhagyta őrhelyét, s ha véletlen arra nem járok, ellenséges kémek hatolnak táborunkba. De én éber voltam, kardom gyors és éles.

- Hm … hm! - dörmögött a király lustája. - Ki volt az a hűtlen vitéz?

- Kinizsi Pál - mondta boldogan az árulkodó.

Bujkó most elszólta magát:

- Mindjárt gondoltam!

- Mit mond felséged?

- Mindjárt gondoltam, amint megláttalak, hogy te hűséges és vitéz katonám vagy. Megérdemled, hogy nagy jutalomban részesülj. Gyere, édes fiam, tüstént meg is kapod a jutalmadat. Titusz közelebb lépett.

- Így ni, de ne felejts el meghajolni megint.

Titusz hát meghajolt ismét egész a földig.

- Nem így, nem így, te oktondi! Hát megint nem tudod az illemet? Ha kifelé mész, fordítva kell meghajolni. Háttal nekem. Így ni!

Titusz engedelmesen meghajolt háttal Bujkónak. Az meg kidugta nagy lábát, és olyat rúgott bele hátulról, hogy az árulkodó egymás után hármat hömpölödött. Úgy bukott ki a sátorból, majd feldöntötte az ajtónállót.

Bujkó pedig mérgében elfelejtette a lustamesterségét. Hangosan, frissen kiáltott utána:

- Ez az árulkodó bére! S ha nem tudnád, kitől kaptad, tudd meg, Bujkótól, a király lustájától.

Azzal befordult, és hortyogott tovább. Alhatott még vagy egy órát, mikor ismét mozgást hallott a sátorban. Feltekintett, s a királyt látta ott.

- Jó reggelt, király uram! - kiáltott rá csak így pajtáskodó hangon, mert a lustájának meg Mujkónak, a bolondnak mindent megengedett Mátyás király. Meg ám, mert elég volt mindig csak a hajbókolok, hízelgik beszédét hallgatni. Két olyan embert akart látni maga körül, akik úgy beszéltek vele, mint az egyszerű emberek egymás között, ha cimboraságban vannak. Nem akarta Mátyás elfeledni az egyszerű emberek nyelvét. Dehogy akarta. Persze aztán a lusta meg a bolond néha egy kicsit a fejére nőttek. Akkor mégiscsak ígérgetni kellett nekik az udvari pálcákat.

- Szép kis háztartás - berzenkedett a lusta -, ilyenkor kel fel a gazda.

- Aludj, Bujkó - csitította a király -, aludj helyettem is, én úgysem érek rá.

- Biztosan megint álruhában kóborolt a királyunk. Nappal meg aztán álmosak vagyunk. Én nem hiszem, hogy mindig jóban jár, aki álruhában jár. Úgy hallottam, szép menyecskék vannak Csehországban.

- Hallgass, lusta, hallgass és aludj, neked az a dolgod!

- Hogyisne - méltatlankodott Bujkó -, mindig csak aludni meg aludni. A hasam meg ni, mint a vakondtúrás. Nem alszom azért sem. Fellázadok, felkelek hajnalban, kisöpröm a sátort, megvakarom a lovacskákat, és ha ez nem elég, körülfutom a tábort.

- Én meg majd számtalan pálcákat rakatok az ülőkédre - nevetett a király.

- Aludnom kell, folyton csak aludnom. Olyan fáradt vagyok már a sok alvástól, alig bírom nyitva tartani a szememet. - Így panaszkodott a lusta, és a következő pillanatban már aludt is. Úgy hortyogott, jobban sem kellett.

A király azonban nem sokkal később felrázta.

- Hallod-e, te tepsiszájú, ne hortyogj annyira!

- Ha én tepsiszájú vagyok, király uram meg sima orrú! Mindenki tudja az országban, hogy így nevezte a kolozsvári bíró, mikor álruhában fát rakott az udvarában.

- Meg is kapta érte a magáét. De te is megkeserülöd. Mindjárt hívom a bolondot, hogy annyiszor piszkálja meg az orrodat, ahányszor hortyogni kezdesz.

- Csak azt ne tegye felséged, elegem van abból a fickóból.

Bujkó most csendesen kezdett szuszogni, mert a bolond tréfáit valóban nem állhatta. A királynak meg legkedvesebb szórakozása volt összeugrasztani a lustát meg a bolondot.

- Ajánlom is, hogy csendesen légy, mert itt nemsokára haditanács kezdődik.

Erre aztán felháborodott Bujkó. Ha nem lett volna a király lustája, rögtön kiugrott volna az ágyból.

- Nahát, ami sok, az már mégiscsak sok! Pont az én ágyasszobámban kell haditanácsot tartani? Megszentségteleníteni ilyen békés emberek hajlékát.

- A te hajlékod? - nevetett a király. - Hát mit gondolsz? Ekkora sátrat veretnék neked? Azért tolattalak ide az este, hogy ne zavarj senkit éktelen hortyogásoddal.

Évődtek volna még egy darabig ezen, de az ajtónálló vendéget jelentett, s mivel a király engedélyt adott rá, nyomban be is lépett Holubán. Vele együtt még két zsoldosvezér.

- Hívatott felséged, parancsára itt vagyunk.

- Magyar Balázs s a többi urak nem érkeztek veletek?

- Látja felséged - szólt egy másik zsoldosvezér.

Nemsokára megérkeztek sorban a magyar vitézek. Legutoljára jelentkezett Magyar Balázs.

- Megkéstem, felséges királyom - mentette magát. - Egy vitézemet kerestettem, ki eltűnt őrhelyéről. Ha megtaláljuk, idehozzuk a haditanácsba, hogy feleljen hűtlenségéért.

Igaza volt Holubánnak, a király igen szigorúan vette az őrszemek mulasztását.

- Ítélkezzünk felette példásan - szólt mogorván a király. - Ki az?

- Kinizsi Pál - sietett felelni Holubán. - Én vettem észre, és jelentettem Magyar Balázsnak. Arra jártam az ellenség hadállását kémlelni, mert nincs nekem nyugodt éjszakám, míg győzelmünk nem lesz teljes. Arra jártam szerencsére. Ha ott nem vagyok, az őrizetlen helyen ellenséges kémek hatolnak táborunkba. No de kardom megmutatta az utat egyenest a pokolba.

- Kinizsi Pál - szakította félbe a király a hetvenkedőt. Nem akarta hinni, hogy e legény hűtlenné vált volna. Az igaz, már itt volna az ideje, és nem jelentkezett a lovasokért, hogy feladatát teljesítse. Nem, az nem lehet, hogy ez a legény megijedt volna a király parancsától. Valami ármánykodás lehet a dologban.

Bujkó is felült ámulatában, és magáról megfeledkezve ismételte a kedves nevet:

- Kinizsi Pál?

- Hallgass, lusta - förmedt rá a király. Mert néha nemcsak jókedve, hanem mérge is találta a lustát. - Hallgass, te nem tartozol a haditanácsba!

- Nem is akarok - felelte a lusta. - Én békés ember vagyok. Nem is bírom hallgatni az ilyesmit.

- Békés ember vagy? - kiáltott egy az urak közül. - Hát akkor minek az a két dárda ott melletted?

Bujkó két oldalán valóban két hosszú dárda feküdt.

- Mért ne legyen nekem két dárdám, ha Kinizsinek két kardja lehet - mondta -, de én ezzel nem gyilkolok! - Fogta a két dárdát, és mint csáklyások a csónakot, kitolta magát ágyastul a sátorból.

- Jó veszekedést, uraim! - kiáltott vissza.

Odakünn magához intette az ajtónállót.

- Hallod-e, ajtónálló? Szereted te a füstölt csukát?

Az ajtónálló szeme kétszeresére nyílt ezekre a szavakra, és már nyalta is a szája szélét.

- A füstölt csukát? Hát van olyan ember a világon, aki ne szeretné a füstölt csukát?

Bujkó erre előhúzott a párnája alól egy félméteres, fényesre füstölt csukát.

- Ide nézz! Ha teszel nekem egy szolgálatot, tiéd lesz ez a csuka.

Ahogy az ajtónálló a csukára nézett, abból látni lehetett, hogy nincs olyan szolgálat, amit ne vállalna érte.

- Hát ide figyelj! Szedd a lábad a nyakad közé, szaladj el Magyar Jolánka szállására, és mondd meg neki, hogy siessen ide, de rögtön. Ne várjon egy pillanatot se. Bujkó akar vele beszélni, a király lustája. Menj, és már itt se légy. Én addig vigyázok helyetted az ajtónál. Különben itt is jön már a soros ajtónálló. Fuss hát, és tiéd lesz a csuka.

El is futott az ajtónálló, alighogy átadta őrhelyét, és mire Bujkó egyet szundított, már ott is volt Jolánka.

Bent a haditanácsban ezalatt nagyban folyt a vita. Arról tanácskoztak, támadást indítsanak-e, vagy bevárják, amíg az ellenség mozdul.

A magyarok támadni akartak. Arra hivatkoztak, hogy nagy Hunyadi János is támadva győzött mindig. Támadott, ha nagyobb volt is az ellenség ereje. Az idegen zsoldosvezérek amellett voltak, hogy várják be az ellenség támadását. Ne siessenek, míg össze nem gyűlik Mátyás minden csapata.

- Római vagy svájci módra zárt rendekben várjuk az ellenséget - mondta az egyik zsoldosvezér. A másik azt tanácsolta, szekérvár mögé vonuljanak, mint a lengyelek szokták.

- Római, svájci, lengyel módra! Ördögadta! - kiáltott Magyar Balázs. - Magyar módra a közepibe, de tüstént.

Mátyás szokása szerint hagyta folyni a vitát. Maga csak ritkán szólt bele, Persze a végén aztán úgy történt minden, ahogy ő maga jónak látta.

- Én is szerencsésebbnek vélem, ha az ellenség kimozdul mostani állásából - mondta. - De szekérvár mögött nem várhatjuk támadásukat, mert ágyúik jobbak a mieinknél.

- Parancsod szerint kémeink két hónap óta útban vannak, hogy elhozzák az ellenség ágyúöntő műhelyeiből az ágyúk rajzát s a receptet is a puskapor készítéséhez - felelte a kémek irányítója, egy horgas orrú olasz.

- Úton vannak - szólt Mátyás -, de sem rajz, sem recept!

Ebben a pillanatban hatalmas alak jelent meg a sátor bejáratánál. Vállán kövér ágyúcsövet hozott, hóna alatt lőporos hordót. S ami a legfurcsább volt, az ágyúcsőhöz egy cifra ruhás emberke volt kötözve. Az óriás vitéz pedig nem volt más, mint Kinizsi Pál, aki fölött ítélkezni akartak.

- Itt a rajz is meg a recipe is - mondta, azzal letette az ágyút is meg a lőporos hordót is.

A vezérek között nagy lett az öröm, de nagy a csodálkozás is.

- Ez aztán a legény, azt a rézangyalát! - kiáltott Magyar Balázs. A király pedig boldogan ment feléje, hogy kezével tapintsa az ágyút.

- Bíztam benned, fiam, és nem is csalatkoztam. Lám, urak, egy bátor és hőséges hazafi többet ér száz drágán fizetett kémnél. Itt hát a csehek ágyúja.

- Mégpedig betöltve, kanóca lövésre készen.

- Hát ez a pojáca mi légyen itt az ágyúcsövön?

- Elhoztam, felséges uram, a német tűzmestert is. A biztonság kedvéért.

- Azzal leoldozta a németet. A katonák ezalatt a király parancsára felvonták a sátor oldalát, ágyútalpat hoztak s golyókat is.

- No - szólt Pál a némethez -, most kezdheted a munkát. Célpont a régi gazdáid feje. Rajta csak, ne félj, itt is megkapod a tisztességes zsoldodat.

Ijedten, kérdőleg nézett körül a német, de a király is megbíztatta:

- Rajta csak, halljuk a nagydobot.

Az ágyút hát kipróbálták ott a helyszínen. Megcsodálták, körülvizsgálták, megtapogatták valamennyien. Kapott is dicséretet Pál majdnem mindenkitől, csak a legirigyebbek hallgattak. Magyar Balázs csak dörmögött mogorván, de látszott rajta, hogy sokra becsüli a legényt, aki ilyen hőstettet vitt véghez. Mikor aztán vége volt a vizsgálódásnak, néki kellett szólnia, mert az ő katonája volt Kinizsi Pál.

- No de amiért őrhelyedet elhagytad, azért felelned kell, legény.

- Tudom - szólt Pál. - Tudom, hogy hibát követtem el, de ha várok, az ágyút elvontatják az orrom elől, és a király parancsa volt, hogy tartsam szem előtt. Két kötelességem közül - úgy éreztem - ez volt a nagyobb.

Kinizsinek ekkor elállt a szava, mert a sátorban megjelent Jolánka.

Egyenesen a király elé ment, ott térdre ereszkedett.

- Felséges urunk, bocsáss meg neki, nem lehet bűnös. - Arca tele volt aggodalommal, Tudta, hogy Mátyás szigorúan szokott ítélkezni a hűtlenek felett. Ismerte apja szigorúságát. - Mentsd meg, uram, apám haragjától is. Én tudom, nem lehet bűnös.

Az ágyúról, a legény hőstettéről mit sem tudott sem ő, sem Bujkó. De biztos volt benne, hogy hűtlenség bűnébe nem esett Kinizsi Pál.

- Tüzes villám! - pattogott Magyar Balázs. - Hogy kerülsz te ide? No, szépen a fejemre nőttél. Még a haditanácsba is beleszólsz. Lám, engedtem kérésének, magammal hoztam, s most ez a hála, hogy veszélynek teszi ki életét.

- Sok baj van az özvegyember lányával - mosolygott a király. - Legokosabb dolog, ha mielőbb bekötik a fejét.

- Nem bánom én azt sem, ebugatta! Úgysincs időm, érkezésem gondot fordítani rá. Vigyázzon majd rá az ura, csak illő vőlegény akadjon.

- Ajánlok én neki vőlegényt. S ha én ajánlok, annak illő rangja, méltósága, vagyona is lesz. Gondoskodom róla.

- Nem, nem! - Jolánka védőleg emelte fel kezét. De a király már ki is mondta a nevet.

- Hát, Magyar Balázs vezérem, elfogadod-e Kinizsi Pált vejednek?

A jelenlevők szeme-szája elállt ezekre a szavakra. Magyar Balázs először nagy haragra gerjedt, de aztán mégis csendesebben szólt:

-Hős legény, nem mondom. Spielberg alatt az életemet mentette meg a minap. De legmerészebb tette az, hogy Magyar Balázs lányára vetette a szemét.

-Hős bizony, én állítom - folytatta a király -, s a családhoz méltó rang sem marad el.

Pál eddig szótlanul tekintett egyik úrról a másikra, de most egyszerre előállt.

- Egy szóra, felséges királyom. Ranggal, vagyonnal nem akarok én asszonyt vásárolni. Egyszerű ember vagyok. Ilyen úri dolog nem kenyerem nekem. Ha bűn az, hogy úri kisasszonyra vetettem szememet, büntess meg érte. Büntess meg azért is szigorúan, hogy engedelem nélkül elhagytam őrhelyemet. De ha tetteimért jutalomban is részesülhetek, engedd meg, hogy harcolhassak tovább ott, ahol a legsűrűbb hazánk ellensége.

A király hát így ítélkezett.

- Kinizsi Pál, megbüntetlek, amiért őrhelyed elhagytad. Száműzlek táborunkból. A déli határszélre mész, ahol a török ismét országunkra tört. Égeti földünket, pusztítja népünket.

- Uram - szólt boldogan Kinizsi -, e büntetés jutalom nékem. Anyám, húgom halálát kell megbosszulnom a törökön. Mióta kardot viselek, csak ez jár az eszemben.

- Ez lesz hát büntetésed - folytatta a király. - Jutalmad pedig az, hogy vezéremmé teszlek.

A jelenlevő urak között erre zúgás, morgás támadt. Holubán nem állhatta meg szó nélkül:

- Felséged hű alattvalóinak százait sérti meg azzal, hogy egy ismeretlent vezérré tesz felettünk.

Kinizsi ránézett a zsoldosvezérre, s annak eszébe jutott az éjjeli, kudarcba fulladt orvtámadás. Elhallgatott. A király meg mintha nem is hallotta volna szavait, hirdette tovább ítéletét:

- Hogy pedig méltóságodhoz illi vagyonod is legyen, Nagyvázsony várának urává teszlek. Legyen tied a hozzá tartozó hat faluval együtt.

Erre már Magyar Balázs horkant fel:

- Óvakodj, uram, ne ess a régi királyok bűnébe, kik rangot, vagyont könnyelműen osztogattak.

- Nem pillanat szülte elhatározásomat - felelt a király. - Kinizsi Pál tetteit régóta ismerem. Erejéről, bátorságáról, hűségéről, elméjének élességéről meggyőződtem.

- Az egyszerű nép gyermeke! - hangzott az ellenvetés az urak közül.

- Igen! - kiáltott a király. - Az egyszerű népé, melyből apám, Hunyadi János a világ legerősebb hadseregét teremtette. Az egyszerű népé, ki apám oldalán a hazát mentette meg, míg sok nagy úr otthon pártoskodott.

- Felséges királyom - szólt Kinizsi Pál, az új vezér -, fogadom, hogy bizalmadra méltatlan nem leszek. Azzal mélyen meghajolt a király előtt. Meghajolt, és döngő léptekkel távozott az urak sorfala között. Csend volt, csak mikor kilépett a sátorból, akkor hallatszott Jolánka halk zokogása.