Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Pásztortűz

2012.11.22

3. PÁSZTORTŰZ

 Mátyás király korában lassú volt még az utazás. Akkor ha valaki - mondjuk

- Erdély belsejéből Budára utazott, bizony meg kellett ismerkednie az országgal, ha akart, ha nem. Az erdőkkel, a mezőkkel, poros-sáros utakkal, az idő viszontagságaival, s legfőképp az emberek bújával-bajával. Mert falu falunak, ház háznak, ember embernek adta tovább az utast. Ahogyan fogyott az útja, ahogyan ürült a tarisznyája, úgy telt a szíve gonddal, keserűséggel. Néha - igen ritkán - örömmel is. Fele útját sem tette meg Pál, már annyit látott-hallott, hogy a maga gondjáról meg is feledkezett. A nyelvén beszéli népet egyetlen nagy családnak érezte, az öregeket szüléinek, a gyerekeket öcséinek.

Hol török dúlásról panaszkodtak, hol az urak kegyetlenkedéséről. Hol árvízről, hol aszályról. Volt vidék, ahol a ragály tizedelte a népet. De hallott azért jó híreket is. Hogy Mátyás király leverte a felvidéki kiskirályokat, akik pedig a legkegyetlenebbül pusztították, kínozták a föld népét. Hallotta, hogy egyre inkább megfékezi az önkényeskedőket, hogy erős, félelmes sereget szervezett, mit Fekete Seregnek neveznek. Császár, szultán rettegi hírét.

Egy helyen, de csak egyetlenegy helyen, még nagy hahotával is találkozott a szomorú országban.

Éjszaka volt. Egy erdőből ért ki éppen. Alig egy kurjantásnyira az erdő szélétől pásztortőz égett. Körülötte subás, nagy botos pásztorok. Úgy nevettek, csak úgy hajladoztak bele. De olyan jóízűen nevettek, hogy Pál is elmosolyodott. Pedig egy szót sem hallott még abból, amit ott meséltek. Aztán, mivel a fáradt embert nemcsak a hős forrás üdíti, hanem a jókedv is, úgy indult feléjük Pál, mintha csobogó forrást talált volna a mezőn.

Azok észre sem vették, hogy közeledik feléjük valaki, olyan vígan voltak. Pál eljutott egy széles törzsű nyárfáig, melytől már csak húszlépésnyire lehetett a pásztortőz. Innen jól látta, hogy a guggoló pásztorok egy fiatal kondást vesznek körül, aki messziről jöhetett, mert tele volt mesével. Éppen akkor kezdett egybe, mikor Pál a nyárfához ért. Mivel pedig ez a mese éppen Mátyás királyról szólt, Pál nem mozdult, nehogy megzavarja a beszélőt.

- Akkor már a csordát otthagytuk Budán, és visszafelé ballagtunk, mikor ezt a mesét hallottam a debreceniektől - kezdte a legény. - Szóval, mint az előbb mondám, a moldvai vajdán nagy győzelmet aratott a király. Tartottak is hazatériben Kolozsvárott hatalmas lakomát. Olyat, hogy jobban elpilledt tőle a sereg, mint a csatától. A lakomát követi reggelen a király szokása szerint korán felkelt. Hiába járt azonban a várpalotában ide-oda, nem talált egy teremtett lelket sem ébren. Aludt mindenki, mint a mormota. Unalmában hát elhatározta, hogy sétálni megyen. Amúgy is meg akarta nézni szülőházát. Mert ha nem tudnátok, ott született Kolozsvárott. Igen ám, de hát egy király mégsem csavaroghat csak úgy az utcán. Mit szólnának ahhoz? Gondolt hát egy nagyot, szép csendben elemelte egy alvó szolgájának a ruháját. Mégpedig azét, akinek a leghitványabb gúnyája volt. Csak a csizmáját hagyta ott, abba pedig beletette a ruha árát. No, persze olyan árat, hogy azon tíz öltözetet is vehetett a szerencsés fickó.

Szóval felöltötte Mátyás király ezt a közönséges gúnyát, aztán zsebre tett kézzel, fütyörészve kisétált az utcára. Körülsétálta a várat, a vásárteret, a várost. Körülnézegette a szülőházát. Jó ideig elácsorgott előtte, addig, amíg egy díszesen öltöztetett szolga rá nem kiáltott:

- Tágulj innen, hékás! Nem tudod, hogy nagy urak laknak itt?

Erre aztán továbbment. Mire a város főterére ért, meg is éhezett. Bement hát egy hentesboltba, ahol jóféle cigánypecsenyét sütöttek. Vásárolt abból egy darabot meg egy cipót, aztán leült egy félreállított tönkre, vidáman lóbálta lábát, és jóízűen reggelizett.

Egyszer csak látja ám a városbíró tárt kapuján át, hogy odabenn egy csomó rongyos ember nagy farönköket hasogat. Odament, mert tudni akarta, mennyit fizet ilyen nehéz munkáért a bíró. Ámde alighogy a kapuhoz ért, kiugrott onnan egy hórihorgas hajdú, és nyakon csípte.

- Gyere, gyere csak, te sima orrú, ne ólálkodj itt hiába!

Azzal be is taszította az udvarba. Ott állt éppen a potrohos bíró. Mátyás megkérdezte tile:

- Hány pénzt fizetsz fél napra ezért a munkáért, bíró uram?

A bíró elvörösödött dühében.

- Még hogy pénzt is, ebadta hitványa, takarodj, és hordd rakásra a hasábokat,

mert bottal fizetlek ki, mégpedig előre.

A baljában levő korbáccsal rá is cserdített Mátyás hátára. A pórul járt király nem tehetett mást, rakta zokszó nélkül fél délelőtt kalitkába a nehéz hasábokat. De azért annyit megtett, hogy három hasábra ráírta a nevét. Szerencsére egy óvatlan pillanatban sikerült a kerítésen keresztül megugrania, mert különben dolgozhatott volna estig.

Aznap délután Mátyás király fényes kísérettel jelent meg a város főterén. A bíró elsőnek sietett tisztelegni a város nagy vendégé előtt.

- No, bíró - szólította Mátyás -, ismersz-e olyant, aki a népet sanyargatja ebben a városban?

A bíró hajlongott, mint kóró a szélben, és rosszat sejtve felelt:

- Dehogy, felséges uram, nincs itt olyan, aki visszaélne kegyelmedtől nyert hatalmával.

- Olyan sincs, aki a város szegényeivel apríttatja ingyen a téli tüzelőjét?

A bíró erre már felelni sem tudott rémületében. A király az udvarába vágtatott, ott szétszóratta szolgáival a farakást, és előkereste azt a három hasábot, amelyekbe beleírta a nevét.

- No lám - mondta -, aki ezt a három hasábot idehozta, az ingyen hozta, hacsak nem nevezed szemem előtt is fizetségnek a korbácsütést.

Gondolhatjátok, hogy a bíró kékre-zöldre változott egyszerre, de volt is neki miért. Mátyás nyomban deresre húzatta a város piacán, és mindenki, aki valaha a hajdúitól ütleget kapott, most visszaadhatta suhogós vesszővel.

Ezt már aztán Pál sem állhatta meg nevetés nélkül. Pedig ha Kinizsi Pál jóízűt nevetett, felért az az éjszakai pusztaságon egy hirtelen támadt égzengéssel.

A pásztorok mind felugráltak, és fütyköst ragadva arra fordultak, ahonnan a hangot hallották. Pál azonban ettől meg nem ijedt, hanem ujjai közt forgatva vándorbotját, tovább nevetve közeledett hozzájuk.

A tűz éppen nagyot lobbant, és fényénél a pásztorok jól láthatták a hatalmas embert. Meg azt is, hogy ennek az óriási legénynek vidám az arca. A nevetése barátságos mosolyra enyhült. Nem ellenségesen közeledett, hanem jóság és szeretet áradt az arcáról. Pedig nincs senki, aki könnyebben tud barátságot gyújtani a szívekben, mint az erős, hatalmas ember, ha jóság és szeretet sugárzik róla.

Feléje nyújtott kézzel fogadták a pásztorok, és rövid idő múlva ott sütötte szalonnáját hosszú nyárson a tőz mellett.

De ekkor már másik történeten mulattak. Mégpedig azon, hogy Gömörben hogyan kapáltatta meg Mátyás király a potrohos urakat. Ott ugyanis igencsak öntögették egy mulatság alkalmával az urak a bort asztalra, asztal alá. Mátyásnak nem tetszett ez a pazarlás, hát elhatározta, hogy megtanítja rá az urakat, milyen nehéz munka árán termelik a parasztok az elpocsékolt italt. Kihívta őket a szilibe, kapát fogott, és felszólította az előkelő társaságot, hogy kövessék példáját. A fiatal király könnyen kiért a rendből, de a nagy hasú urakról ömlött ám a verejték, és úgy nyögtek, szuszogtak, majd elfújták a hegyet.

Hát ne csodáljuk, ha a pásztorok ezen megint igen nagyot nevettek.