Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. A két fenevad

2012.11.23

4. KÉT FENEVAD

 

Pál úgy felfrissült a jókedvű társaságban, hogy azon az éjszakán nem is pihent meg sehol. Ment reggelig, és reggel megint egy nagy erdőbe ért. Ez az erdő egy kúp alakú hegyet fogott körül. Ezen a hegyen gyönyörű szép várkastély volt. Amint ment, mendegélt a fák alatt vezeti keskeny szekérúton, egyszer csak egy kis rigót látott maga előtt. Ott ugrált az út szélén, de fel nem röppent.

Ni, hiszen ennek eltört a szárnya - gondolta -, biztosan valami ragadozó bántotta. Lehajolt, hogy felvegye, de a madárka elugrott előle, be az erdőbe. Pál utána lépett, a rigó továbbugrált, és jó messzire becsalta a fák közé. Ott egy vékony törzsű, de magas fa tövében gubbasztva megállt. Akkor fenn a fán elkezdett a párja bánatosan fütyülni.

- Ejnye, hisz ott a párod. No, ne félj, kicsi madár, felteszlek hozzá.

De az csak tovább ugrált felborzolt tollal.

- No várj - szólt most az erős legény a kicsi madárkához, azzal a magas fát lehajlította egészen a földig. Annyira lehajlította, hogy a kismadár könnyen felugorhatott a fészkébe. Akkor szép lassan feleresztette a fát, és a két madár annyira örült egymásnak, alig győzték cifrázni vidám nótájukat.

A madarak hát vígan voltak, de Pál bajba jutott, mert elfeledte megfigyelni az utat, s most nem tudta, merre induljon. Végre csak úgy találomra nekivágott arra, amerre a legvilágosabb volt az erdő.

Sokáig ment, de nem akadt sehogy az útra. Egyszer csak nagy kutyaugatást hallott. Éktelen csaholást s mindjárt egy asszony jajveszékelését. Szaladt a hangok irányába, nem törődött vele, hogy ágak csapdossák, tépik arcát. Szerencsére nem messze kellett futnia, amint két sűrű bokor közül előugrott, látta ám, hogy két hatalmas véreb szorongat egy töpörödött öregasszonyt. Az asszony a nála levő rőzseköteget tartotta minduntalan maga elé, így védekezett.

Néhány ugrással ott termett Pál, és tüstént el is kapta két markával a két hatalmas eb nyakát. Erre lett aztán csak nagy nyüszítés, vonítás. Néhányszor belekaptak a legény karjába, mire sikerült jól átfogni a torkukat. Akkor kétoldalt messze eltolta magától a mérges állatokat, hogy hozzá ne érhessenek többé.

- Szép állatok vagytok - mondta -, kár értetek. De hát nem tehetek mást. El kell pusztulnotok, mert ha elengedem a nyakatokat, engem téptek szét vagy szegény anyót. - Az ebek egyre halkabban nyüszítettek a kezében, végre elhallgattak, s akkor ledobta őket a földre. - Így ni, nyugodjatok békével.

- Köszönöm, köszönöm, édes gyermekem - hálálkodott az öreganyó. - Vajon mivel fizethetnék érte, hogy megmentetted az életemet?

- Hitvány ember volnék, ha fizetséget várnék. Csak azt mondja meg, anyó: merre vezet az út Budára?

- Erre, fiam, erre, ahol ritkul az erdő - mutatta az öregasszony a keskeny ösvényt, melyet Pál észre sem vett. - De ne menj arra, fiam, a világ minden kincséért se. Ott vadászik urunk, Magyar Balázs, és ha megtudja, hogy te ölted meg drága vadászebeit, az életeddel fizetsz egy öregasszony életéért.

- Hát ez a vár Magyar Balázsé? - kiáltott Pál meglepődve.

- Ez bizony azé - felelt az öreganyó -, és itt vadászik valahol, ha kutyái erre voltak. Mert nagy vendége van most urunknak.

- Csak nem a …

- De az bizony, maga a király.

- Mátyás király? Magyar Balázs? - lelkendezett Pál, és mintha már hallotta volna a vadászkürt szavát. - No, akkor megyek; hátha felfogadnak hajtónak.

- Ne menj, fiam, ne menj - óvta megint az Öregasszony -, nagy bajba juthatsz. - De Pált nem lehetett visszatartani. - Csak egy szóra várj még, fiam, rövidke jóslatot mondok öreg életemért.

Pál erre elmosolyodott.

- No, mondjad hát, anyó, ha mindenáron hálás akarsz lenni.

- Te vagy a legerősebb legény az országban - kezdte remegi ajakkal. - Ne szólj semmit, tudom, hogy, te vagy. És azt is tudom, hogy tied lesz az ország legszebb lánya. Ennyi az egész jóslatom.

- Ejnye, néne, hát hogyan tudnám azt megtalálni?

- Én ismerem azt is, fiam. Százegy évet éltem, de ahhoz hasonlót nem láttam sehol.

Erre már jót kacagott Pál.

- Hát merre lakik az a gyönyörű szép lány?

- Közel, és tőled mégis messze, mint az ég - felelt az anyó, azzal vette is hátára a rőzseköteget, és sietett vele az erdő sűrűjébe.

Pál ott állt néhány pillanatig, csendesen nézett utána, aztán felsóhajtott.

- Kastélyod néhány száz lépésre van csak, Jolánka, és tőlem mégis messze vagy, mint az ég.

De ezek a panaszos szavak mintha varázsszavak lettek volna. A következi pillanatban távolból csengő leányhang hallatszott:

- Néró, Pilátus! Két gyönyörű kutyám, merre vagytok? És rögtön utána lódobogás, majd fehér ló bukkant elő a sűrűből, közvetlen közelben. Rajta vadászöltözetben Jolánka. Amint meglátta a földön fekvő két állatot, majdnem sírva fakadt.

- Ó, kedves kutyáim, mi történt veletek? Ki bántott benneteket?

- Bocsáss meg - szólt Pál -, egy öregasszony életét kellett megmentenem tőlük.

- Lám - kiáltott a lány -, hisz ez Kinizsi Pál, a molnárlegény!

Mit nem adott volna Pál azért, ha most feltámaszthatta volna a két ebet.

- Ha tudtam volna, hogy néked okozok szomorúságot, inkább száz sebet szenvedtem volna tőlük, de meghagytam volna életüket.

Jolánka szemében könnycsepp jelent meg. Durcásan, sértődötten lehajtotta a fejét, és már fordítani akarta lovát, hogy elvágtasson, de ekkor a legény kezére siklott a tekintete, és megreszketett.

- Ó, mennyire vérzel! Hisz nem is tehettél mást.

- Nem számít semmit, a szegény legény vére csak mint a záporeső, de a te könnyed drágagyöngy.

Rövid csend következett erre. Mindketten elgondolkodtak a szavakon. S a következi pillanatban láthatták, milyen olcsó volt ebben az időben a szegény legény vére.

Nagy robajjal Holubán vágtatott elő a vár felől. Vagy tizenöt szolga kísérte. A földön fekvő állatok láttára felhorkant a lova, s megtorpant, mintha négy lába a földbe gyökerezett volna.

- Ó, Jolánka, ki tette ezt? Hadd bosszuljam meg - szólt a nagy testű sárga vitéz, s amint meglátta Pált, irtózatos dühbe gurult. - Te voltál az, átkozott gazember! Lovammal tipratlak szét, hitvány paraszt!

Már ugratta is óriási paripáját, de akkor eszébe jutott a malomkő, és a táncoló mént lecsillapította.

- Eh, nem vagy méltó, hogy rád tapossak. Szolgáim, aprítsátok szét ezt a kóbor legényt!

- No, gyertek akár tízen gyáva gazdátok helyett! - nevetett Pál, azzal kicsavart egy sudár fiatal fát, s olyat suhintott maga körül a gyökeres felével, hogy egyszerre két szolga dőlt fel lovastul. Aztán még egyet suhintott, s a többiek megfordították lovukat, menekültek, majdnem egymást döntötték fel.

Holubánt erre olyan düh fogta el, hogy sárga arca egyszeri-e vörösre változott.

- Gyáva kutyák, hozzá sem érhettek?… Nos, majd eléri az én nyilam. - Feszítette is íját legnehezebb nyílvesszőjével.

Jolánka sikoltott. Mert nem féltette Pált egy sereg szolgától. Nem féltette attól sem, hogy a ló széttapossa. Hiszen aki akkora malomkövet tart a tenyerén, feldönti a lovast is, ha kell. De a repülő nyilat ki fogja el a levegőben? Szemét befogta, és a következő pillanatban az acél éles csattanását hallotta. Tán kinek ütődött a nyílvessző? Nem. Mátyás király kardja csattant a zsoldosvezér íján, s a nyílvessző lehullott a földre.

- Mit akarsz? - kiáltott a király, aki kíséretét messze megelőzve érkezett ide. - Két kutyáért egy emberéletet, méghozzá ilyen legényét? De ni csak, hisz ez az erős molnárlegény. Ki más is birkózhatott volna meg ezekkel a szörnyetegekkel? Hogy is hívnak, fiam?

- Kinizsi Pál!

- Hát, fiam, Kinizsi Pál, erődet már ismerem, most megismertem bátorságodat is. Azt kérdezem tőled: akarsz-e az én katonám lenni?

Kinizsi Pál erre örömében legszívesebben kurjantott volna. De akkorát, hogy az erdő minden vadja felriadjon. No de a király előtt mégsem lehetett csak úgy kurjongatni. Hát csak ennyit mondott: - Felséges uram, mióta az eszemet tudom, soha nem volt más kívánságom.

A király erre hátrafordult nyergében, kezéből tölcsért csinált, úgy kiáltott:

- Magyar Balázs!

De hát nem is kellett volna kiáltania, mert a másik oldalról már vágtatott eli az ősz vitéz, mégpedig nagy dúlva-fúlva.

- Hej, mordizomadta! Ki ölte meg kincset éri vadászebeimet? Tüstént szétaprítom.

- Ne dohogj, dörmögj, öreg barátom - szólt a király. - Egy faluba akartál fogadni, hogy nincs, aki egy szál karddal szembeszálljon ezekkel a bestiákkal. Nos, hát ez a legény puszta kézzel fojtotta meg őket.

- Ördögadta, teremtette! Már csak végigcsapok korbácsommal ezen a vad kölykön. - Feléje is indult, jobbjában suhogtatva korbácsát, de Jolánka elébe ugratott fehér lovával.

- Ne bántsd, apám! Nem látod? Csupa vér. Ha nem fojtja meg az állatokat, neki kell pusztulnia.

- Ebugattát, még te is pártját fogod - dörmögte Magyar Balázs, de hát a morc katonának az volt a gyöngéje, hogy lánya kérését, mióta megözvegyült, soha nem tudta megtagadni. Azóta felesége helyett gondozója, legdrágább kincse, mindene volt ez a szép leány.

- Ne búsulj - szólt ismét a király. - Ebeid helyett páratlan erejű vitézt nyertél. Kinizsi Pál fiam, Magyar Balázs hő vezérem keze alá adlak. Embereld meg magad. Te meg, bátyám, úgy vigyázz rá, mint a szemed világára, mert ilyen erejű legényt nem találsz még egyet a világon. Aztán méghozzá a magyar nép közül való. Nem szedett-vedett kóbor zsoldos legény.

A király szava parancs volt akkor is, ha mosolyogva mondta.

- No, eredj hát, legény - szólt bajuszát sodorva Magyar Balázs -, a várban kapsz ruhát, fegyvert, lovat is. - Azzal a király és vezére elvágtattak.

Holubán már rég eloldalgott. Csak Jolánka maradt ott és Kinizsi Pál. Jolánka leszállt lováról. Nem kellett megkötnie a fehér paripát, nem maradt volna el az a nyomából semmiért sem.

- Fáj? - kérdezte a legényhez közeledve. - Mutasd! - Gyengéden megfogta a vérző kezet. Csak annyit érzett Pál, mintha lepke szállt volna a kezére, de ettől a leheletnyi érintéstől elmúlt egyszerre minden fájdalma. Ám bárhogy fájt volna, nem mondhatta meg, mert ebben a pillanatban az örömtől szóhoz sem jutott.

- No várj, majd bekötöm - mondta a lány, és válláról könnyű kendőt vett le, azt kettéhasította. Fele részével szépen bekötözte a sebet. - Ugye, már nem fáj?

- Nem fáj az attól a pillanattól fogva, hogy megérintettél - szólt végre Pál. Még mondott is volna valamit, de a lány pajkosan szájára tette az ujját.

- Csitt! Ide a másikat. Ni, hiszen ezen még csúnyább seb van. Várj, keresek rá gyógyító füvecskét. - Felugrott, és arrább, a fák alatt bujdosó kis patak partjához futott. Lova kísérte, egy lépésre sem maradt volna el mellőle.

Míg keresgélt a parton, csendesen énekelt valami vidám dalocskát. Pál is odaért, mire megtalálta a gyógyító füvet, s most a patak partján egy kidőlt fa törzsére ültek. Itt fogott hozzá Jolánka, hogy a nagyobbik sebet be kötözze. Szót alig váltottak ezalatt, mert nehéz volt hamarosan szavakat találni. Nagy volt a szakadék a főúri kisasszony meg az egyszerű legény között! De a nóta bátrabb, mint az egyszerű szó. Jolánka ismét énekelni kezdett, de most úgy, hogy Pál minden szavát megértette.

Kicsiny tóban

kicsiny sziget,

kis bárány ott

füvet legelt,

hagyott csak hét szálat,

azt a hetet

én szedtem le,

addig főztem

édes tejbe,

míg olvastam százat.

Itt a gyógyír

vérző

sebre,

aki szeret,

az kösse be …

Fájó sebed meggyógyul,

szegény szíved megfájdul.

Pál elcsodálkozott, hogy a várbeli kisasszony ajkáról ilyen dalt hall.

- Ezt bizonyára nem a kastélyban tanultad?

- Ezt nem - felelte mosolyogva a lány.

- Hát hol?

- Százegy éves öreganyótól tanultam itt ebben az erdőben. Arra is ő tanított meg, milyen sebre milyen füvet kell tenni.

- Ejnye - ujjongott Pál -, bizonyosan az volt, akinek az életét megmentettem a kutyáktól. Az orra hegyén egy fekete folt van. Akkora éppen, mint egy borsószem.

- Az, éppen az, de jó, hogy megmentetted.

Pál egy kicsit hallgatott. Kimondja, ne mondja? Végre rászánta magát.

- Aztán hálából, tudod, mit jósolt?

- Mit?

- Azt, hogy az enyém lesz az országban a legszebb lány.

- Nekem meg azt, hogy a legerősebb legényé leszek - szólt cinkosan a lány, de amint ezt kimondta, nem nézett többet Pál szemébe. Felpattant lovára, és elvágtatott olyan hirtelen, mint egy álombeli tünemény.

Pál ott állt még a patak partján egy ideig, aztán egyszerre megindult öles léptekkel a vár felé, azon az alig látható kis gyalogösvényen, melyet az öregasszony mutatott. Oldalán már szinte érezte a kard verését, csizmáján a sarkantyú pengését.