Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. A király lustája

2012.11.24

5. A KIRÁLY LUSTÁJA

 

Ugyanebben az időben azon az úton, melyről Pált a kis rigó lecsalta, három adószedő kocsi vágtatott irtózatos zörgéssel. A leghátulsóról egy csomag esett le. És bár az út nedves volt, úgy látszott, mintha a csomag port vert volna fel. A szekerek elzörögtek, a csomaggal nem törődtek. Nem is kellett, mert ez a csomag szépen két lábra állt, megrázkódott, és megint porzott, vagyis hogy a liszt szállt belőle, mert nem volt ez más, mint Bujkó, Kinizsiék molnárlegénye.

A bolondos Bujkónak az volt a szokása, hogy gyakran magában beszélgetett. Azt szokták mondani, hogy bolond ember az, aki magában beszél. Bujkó pedig úgy gondolta, hogy igenis okos dolog ez. Különösen ilyen fontos helyzetben. Mert így nem csapongnak összevissza az ember gondolatai, hanem mintha medret szabnánk neki helyes irányba.

- Jaj, jaj - kezdte -, ez még rosszabb volt, mint a gyaloglás. Hajnal óta a nyújtórúdon kapaszkodni! Igaz, hogy ingyen utaztam, ezt okosan csináltam. De mégis buta és gyáva voltam, mert nem mertem elemelni egy sonkát arról a kocsiról. Jobban rám fért volna, mint arra, aki az adót szedi. Úgy korog a gyomrom, mintha kitörni készüli tűzhányó volna. Jaj, hát egyet sem tudok lépni, úgy megmacskásodott a lábam. Jaj a derekam! Kellett ez neked, Bujkó? De hát ha nem bírtam ki Palkó gazdám nélkül… Nem én, meghaltam volna, ha el nem jöhetek. De hát így is meghalok. Huncut legyek, ha egy mérföldnél tovább bírom, összeesem az éhségtől és a fáradtságtól. Megesznek a farkasok. Szegény Bujkó, szegény Bujkó! Nem lesz, aki megtalálja… De hallga csak, mintha vadászkürt szólna. Úgy látszik, itt valami nagy vadászat van. Legjobb lesz, ha itt esem össze. Legalább itt megtalálnak. Aztán valami majd csak történik velem.

Lefekhetett volna szép kényelmesen, hisz nem látta senki, de Bujkó, aki szeretett magában beszélni, meg is játszotta magának az ájultat úgy, mintha nagy nézőközönsége lett volna. Annak rendje-módja szerint összeroskadt, elterült a földön. Talán még az arca is megsápadt

- Így ni - mondta -, most meglátjuk, mit cselekszenek a vadászgató nagy urak, ha éhen halódó szegény legényt találnak az úton.

Elaludt volna itt, mert aludni azt tudott Bujkó minden helyzetben, de alighogy arcát a porba mártotta, nagy zörej riasztotta fel. Száraz ágak pattogását, ropogását hallotta. Tudta, hogy csak szarvas lehet az, ami ilyen nagy zörejjel húz át az erdőn. Mert a szarvas hátrahajtja ugyan a fejét, ha fut a sűrűben, hogy agancsa lelapuljon a hátára, de az öreg szarvasbika ágbogas szarva azért csak töri-zúzza az ágakat. Különösen, ha űzik, hajtják, nem válogat az útban akkor. Áttör a legsűrűbb bokrok között.

A megrémült állat észre sem vette a földön heveri molnárlegényt, mikor

az felemelte fejét, éppen akkor suhant át felette. Olyan sebesen, mint a repüli sas. De a sasnál is sebesebb a kilőtt nyíl. A nyílvessző fütyülve hasította a levegőt, és szügyön találta a hatalmas, szép állatot. Ahonnan a nyílvessző repült, két lovas ugratott ki az útra. Megismerte Bujkó Magyar Balázst hatalmas bajuszáról. És hogyne ismerte volna meg a másikat, aki kilőtte nyilát a szarvasra. Maga volt az Mátyás király.

- Szép találat - mondta Magyar Balázs, és a szarvashoz vágtattak. Ott feküdt az éppen, ahol be akart ugrani az útról az erdőbe. - Gyönyörű állat, ebugatta! Tizenkettes agancs. Ritka ezen a vidéken.

Leszálltak lovaikról, hosszan vizsgálgatták az elejtett vadat. Bujkó fél szemmel néha felsandított rájuk, izgatottan várta, mikor veszik észre, Kisvártatva szolgák érkeztek oda, összekötötték a szarvas négy lábát, rúdra akasztották, és úgy vitték a keskeny úton befelé az erdőbe. A hatalmas agancsok a földet súrolták. Pedig szép szál két legény volt, aki vitte.

Bujkót még akkor sem vette észre senki, csak mikor a király és vezére ismét lovaik felé mentek, melyek ott legelésztek, keresgéltek az úton Bujkó mellett, majdnem hogy a fülét harapták le az útifűlevél helyett.

- Hát ez meg miféle itt? - kiáltott Mátyás, mikor meglátta a hason fekvi legényt, kinek loboncos haja összekeveredett a porral és útszéli füvekkel.

- Alszik szegény pára, vagy talán halott… - mondta Magyar Balázs, és a legény hátára legyintett azzal a nyílvesszővel, melyet a szarvas szügyéből húzott ki.

- Alig hiszem, hogy halott volna - nevetett a király, mert jókedve volt a sikeres vadászat után. - A holtak nem szoktak szuszogni, ez meg csak úgy fújja a port az orra alól.

- Úgy van, ezer ördög! Szuszog ez, még horkol is… Alighanem megdézsmálta

a bort az adószedő kocsikon.

- Hé, legény! Kelj fel! - A nyílvesszővel most nagyot csapott Balázs vezér a hátára, de abban a pillanatban hátra is ugrott, mert hatalmas lisztfelhő szállt fel a ruhájából. - A rézangyalát! Azt hittem, lőporos hordóra ütöttem.

- Ugorj, fickó, mert mindjárt megugratlak! - szólt rá most Mátyás.

Bujkó erre hatalmast horkolt.

- Hallod-e, ördögfi, állj fel előttem, én vagyok a királyod!

De Bujkó erre megint csak fújt egy nagyot, és álmos hangon ennyit mondott:

- Most álmodom, és álmaimban mindig én vagyok a király!

Nevetett is, bosszankodott is ezen Mátyás király.

- No megállj, majd fölkeltelek én! - Belefújt egy kicsike kürtbe. Hamarosan egy zöld ruhás szolga vágtatott oda, leugrott lováról.

- Mérj rá öt könnyű botot erre a gézengúzra - utasította a szolgát.

A szolga, mivel más nem volt kéznél, vágott egy jó suhogós mogyoróvesszőt, és azon nyomban nekilátott leszámlálni a botütéseket.

- Egy, kettő, három, négy, öt!

Bujkónak egy jajszava sem volt, de még meg sem mozdult.

- Ilyet még nem láttam, uram, ez még csak nem is jajgat.

- Hogyisne, majd zajt csapok, hogy elszökjön az álom a szememből.

Magyar Balázs dühbe gurult ekkora merészségre.

- Huszonötöt veress rá, uram, kemény pálcával, de tüstént ezen helyben.

Mátyás azonban jóízűen nevetett. Fiatal volt még a király, jókedve tréfát termett. Megint belefújt kis kürtjébe, de most hármat, s hamarosan ismét megjelent egy szolga.

De ennek nem zöld, hanem vörös ruhája volt.

- Bakó, hé, bakó, gyere, üsd le a fejét ennek az engedetlen gézengúznak.

Aki ilyen lusta, az nem érdemli meg, hogy a nap rásüssön. - Kihúzta kardját, és odaadta a szolga kezébe. Az két kézre markolta a hosszú, egyenes kardot, és a legény fejéhez állt.

- Sikerül így hason fekve az a lefejezés? - kérdezte Bujkó. Egy csepp félelem sem volt a hangjában.

- Éppen a legjobban fekszel - mondta a szolga.

- Hál istennek! Már megijedtem, hogy fel kell kelnem, hiszen olyan álmos vagyok.

No, ezt aztán már Magyar Balázs sem állhatta meg nevetés nélkül. A király is, a vezére is akkorát nevettek, csak úgy harsogott az erdő. Régi közmondás, hogy bátraké a szerencse; a király térdére csapott jókedvében.

- Ezt a fickót én magammal viszem - mondta.

- Az ördögbe gyűjtenél, uram, ilyen haszontalan holmit. Pokolba vele! - dörmögött az öreg katona, de a király nem tágított.

- Figyelj rám, öreg barátom! Ez a legény vagy valóban olyan lusta, amilyennek mutatja magát, vagy olyan elszánt, amilyennel még nem találkoztam életemben. Ha olyan lusta, akkor ennél jobb lustája nem lehet királynak, ha pedig ennyire elszánt, akkor nagy hasznát vehetem hűségének.

- Hogy hívnak, fiam? - szólította a legényt.

- Bujkó. Csak ennyi az egész: Bujkó. Semmi több.

- Hát, Bujkó fiam, akarsz-e szolgálatomba állni?

- Attól függ, mi lesz a teendőm.

- A leglustábbnak lenni a világon. Legyőzni minden király lustáját. Elfogadod-e a hivatalt?

Bujkó nagyot, hangosat ásított.

- Elfogadom, felséges uram, lásd, hogy hőséges alattvalód vagyok. Pedig nehéz szolgálat. Kutya nehéz szolgálat.

- Hát akkor kezet rá!

- Ilyen fárasztó munka nem volt az egyezségben - szólt vontatott hangon Bujkó, és már horkolt is megint.

Magyar Balázs ismét rá akart csapni, de a király megfogta a kezét.

- Fogjátok meg, szolgáim. Vigyétek, és tegyétek le jó prémes, puha kerevetre. Hadd pihenjen. No de enni is adjatok ám neki!

A két szolga felemelte nagy nyögések között, mert nehéz volt a legény, mint a sós zsák.

- Csak csendesen, lassan, legények - parancsolt most már a király lustája. - Csendesen csak, hadd aludjam ki magam jól, mielőtt szolgálatba állok.