Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. Villám

2012.11.24

6. VILLÁM

 

Pált egy öreg, bajuszos katona vezette végig a vár udvarán, hogy megismerkedjék új lakóhelyével. Ruháját kicserélte, és már egy jókora kardot is szorongatott a kezében, mikor az istállóhoz ért. Néhány katona nagy vizessajtárral jött elő az istállóból, úgy látszott, itatni akarnak. Mikor meglátták az új legényt szűkre szabott ruhájában, kezében az ócska karddal, hangosan nevettek.

- Ne törődj velük - mondta az öreg bajuszos. - Ilyenek ezek. Most úgy fogadnak, mint betolakodót, de ha megállód a helyedet, néhány nap múlva a legjobb barátaid lesznek.

- No, legények, segítsetek lovat választani ennek az újoncnak!

- Válasszon előbb szerszámot! - kiáltotta, aki legelöl járt a vödörrel. S hogy ezen megint jót nevettek, abból gondolta Pál, hogy tréfát akarnak űzni vele. A nagy nevetésre elő is jött egy ravasz képű legény az istálló melletti kamrából. Lószerszámot fényesített, az orra is, a homloka is fekete volt valamiféle kenőcstől.

- Gyerünk, ecsém, gyerünk! - így kiáltott Pálra, pedig nem sokkal lehetett idősebb nála. - Gyerünk - mondta hetykén -, vidd a szerszámot, mert aztán lezárom a kamarát, másfelé van dolgom.

- Előbb szerszámot, aztán lovat. Az ördög látott ilyet - méltatlankodott Pál. De azért csak beoldalgott bajuszos vezetője után a szerszámoskamrába.

- Itt van, hát válassz! - mondta a szurtos képű.

Ott bizony csak ócskábbnál ócskább szerszámok voltak, kifeslett nyergek, szurtos ellenzik. Egy volt csak, egy külön polcon álló nyereg, mely újonnan csillogott; a bőre úgy, mint az ezüstje. Mert akárhogy nézte Pál, úgy látta, ezüstcsatok, -szegecsek, -tárcsák csillognak azon. Ezüstből van talán a kengyel is hozzá. Még a zabola is valósággal tündöklött. De ez a nyereg, ez a szerszám olyan hatalmas nagy volt, hogy tán valami táltos lóra, óriási vitéz alá szabták.

Álldogált Pál egy darabig, mert valami csalafintaságot sejtett.

- Ezt is lehet választani? - kérdezte aztán az új szerszámra mutatva.

- Lehet akármelyiket - felelt hanyagul a legény, aki most is csak kefélte a szíjat. De az öreg hunyorított Pálra, hogy ne válassza azt. Észrevette azt is Pál, hogy a vízhordó legények az ajtóhoz orozkodtak, és pusmogva be-bekukkantottak a kamrába. No de Kinizsi Pál nem olyan legény volt, aki megijedt az árnyékától. Ide vagy oda a jó öreg figyelmeztetése, csak azért is a hatalmas nyerget választotta… Majd elébe néz ő annak is, ha valami ármánykodás lesz e mögött.

Mikor feléje nyúlt, a legények ott kinn felnevettek: A tréfa sikerült. De amint egy kezével könnyedén leemelte, mint valami játékszert, elcsodálkoztak.

Hogy pedig mi volt a tréfa, azt megtudta mindjárt vezetőjétől, az öreg bajuszostól, akit Gergelynek hívtak. Így szólították a legények: Gergely bátya. Várniuk kellett, amíg az itatással végeznek; addig mesélte el az öreg.

- Élt eszerint Nápolyban egy bizonyos Ferránte nevű király, aki nagyon szerette volna sok leánya közül az egyiket Mátyáshoz feleségül adni. Tudvalevő ugyanis, hogy Mátyás házas volt már egyszer a cseh király lányával, de korán megözvegyült. Ezért aztán Ferránte, mint a lányos apák szokták, igyekezett megkörnyékezni a királyi vőlegénynek valót. Tudta, hogy Mátyás szereti a szép lovakat, küldött hát neki tizenkét gyönyörű csikót. Közöttük egyet, melyről levelében előre csodákat jövendölt. Ferránte király pedig értett a lovakhoz, hiszen a világ leghíresebb lótenyésztője volt.

Ezt a csikót, melyet Villámnak neveztek, a király ide adta Magyar Balázs istállójába, mert a fiatal állatok nevelésében meg Magyar Balázs istállója volt a leghíresebb az országban. De hát ezzel a csikóval nem boldogult még Magyar Balázs lovásza sem. Úgy van az némely növénnyel is, hogy ha messze vidékre telepítik, vagy megsatnyul, vagy csodálatos nagyra növekedik, nagyobbra sokkal, mint régi hazájában. A Villám csikóval is ez utóbbi történt. Ferránte király nem sejthette, micsoda óriási állat nevelkedik belőle. Olyan hatalmasra nitt, hogy a többi ló csak szamárnak látszott mellette, és olyan ereje lett, hogy fejének egyetlen mozdulatával repülni tanította azt, aki meg akarta zabolázni. Izomtól duzzadó nyakát egy ember nem karolhatta volna át. Mikor meg akarták patkolni, egyetlen rúgással kidöntötte a kovácsműhely falát. Így aztán sem patkó, sem zabola, csak nőtt nyakára dobott szíjjal az istálló sarkában, mint az erdők vadja. A többi lótól erős nyújtóval választották el, hogy ne tegyen kárt bennük. Ha evés közben fújt egyet, mintha vihar rázta volna meg a házat, ha tombolni kezdett, rengett a föld. Mátyás csináltatott ezüstözött szerszámot, nyerget, mely rávaló lett volna, de árván állt a nyereg a kamrában, és elhagyottan az istállóban a ló, mert nem akadt ember, aki megülte volna.

Pál megjelent az istállóajtóban, kezében a hatalmas nyereggel. Ámulva tekintett körül, mert ilyen istállót még álmában sem látott. Friss szalma a lovak alatt, ragyogó, színes kőkockák a járóközön. Hófehér falak, patyolat szép márványjászol.

- No, most válaszd ki a lovat a szerszámhoz - mondta nevetve a köpcös lovászmester.

Pál végigtekintett a lovak hosszú során, s mindjárt megakadt a szeme a hatalmas, vad paripán. Tudta, hogy csúfot akarnak űzni belőle, de sem bosszúság, sem ijedtség nem látszott arcán. Az ajtóban ácsorgók között megpillantotta egyikét azoknak, akiket a gyökeres fával szétrezzentett az imént az erdőben. Kajánul mosolygott az, de Pál vele sem törődött. Nyugodt léptekkel, mint aki szokott útján jár, odasétált a paripához, és nevén szólította:

- Villám!

A ló felnyerített erre. Nem éppen barátságtalanul, de olyan nagy hangon, ahogy még nem hallott Pál lovat nyeríteni. A nyerget letette a jászol szélére, a zabolával pedig közeledett a ló fejéhez. De az felhúzta ínyét, hatalmas fogai elővillantak, és a legény felé harapott. Éppen hogy csak el tudta kapni Pál a karját. Meg akarta ütögetni a nyakát, de a keze mozdulatára már idegesen remegett a ló bőre, s megint csak mérgesen vicsorított rá. Erre aztán olyant tett, amit nem szoktak tenni a lóval bánó emberek, szítta is a fogát a lovászmester, és felháborodtak a legények. Megfogta az elvadult állat két fülét, és alsó karjai közé szorította a pofáját. De olyan erővel, hogy Villám mozdítani sem tudta a fejét, bárhogy erőlködött. Egy darabig ficánkolt, rugdalt hátra a levegőbe, ráncigálta a fejét, de Pál nem engedte ki vaskarjai közül. Tartott vagy tíz percig ez a viaskodás, akkor aztán prüszkölve, fújva elcsitult a ló. Nagyra meresztette vad szemét. Csodálkozva és félelemmel tekintett a legényre.

A szemét aztán nem is vette le róla, mint valami megigézett tűrte, hogy a következő pillanatban Pál szájába húzza a zablát, s rátegye a szerszámot.

Rádobta a nyerget, a haslót is átkötötte, és a ló meghunyászkodva, csodálatosképpen ezt is tűrte. Mikor pedig Pál vezetni kezdte, engedelmesen kiballagott vele az istállóból az álmélkodók sorfala között.

Künn azonban, mikor a hátára pattant a hatalmas legény, táncolni kezdett megint. Hol felágaskodott két hátulsó lábára, hol farát dobta a magasba, hogy lehajítsa magáról a terhét. De a legény ugyancsak megkapaszkodott. A zablát erősen belehúzta a ló szájába. Két térdével úgy megszorította a szügyét, majd elállt a lélegzete. Így tartotta izmainak bilincsében, míg egészen el nem csitult az állat. Megcsitult, valósággal megmerevedett. Akkor aztán elengedte szügyét-száját, és Villám egyszerre, mintha puskából lőtték volna ki, megindult. Irtózatos vágtában ki a várkapun, le a kanyargós úton a várdomb aljáig. Onnan egy másik úton vissza megint. Pál nem állította le mindaddig, míg egészen ki nem fáradt. Talán tízszer is megfuttatta vele a várdombot fel és te. Utoljára akkor ért be éppen az oroszlánfejes kapun, amikor Mátyás király és vezérei visszaérkeztek a vadászatról. Szemük-szájuk elállt az uraknak, amikor meglátták a legényt a félelmes hírű paripán. A tajtékzó, fáradt állat akkor már csak ügetett. A kapunál megállította Pál, és leugrott róla. Egyik kezével tartva az elcsendesült lovat, meghajolt a király előtt.

- No, fiam - szólt a király -, csodát tettél ezzel az állattal. Sokat szomorkodtam amiatt, hogy ilyen gyönyörű lónak haszontalanul kell kallódnia az istálló sarkában. Most hát emberére talált. Nem is való ez másnak, csak neked. Legyen azé, aki meg tudja ülni. Neked adom örökbe nyereggel, szerszámmal együtt. Hazád dicsőségére és az ellenség vesztére használd.

Azzal tovább is lovagolt a király. Nem szerette sem a köszönetet, sem a szószaporítást.

Így lett Kinizsi Pálnak lova is, kardja is. Barátai is lettek hamarosan, mert mikor kivezette lovát a katonák szállására, ott már az ő hőstettéről beszéltek, és úgy fogadták, mint aki csatát próbált velük együtt. Ellátták jó tanácsokkal, segítették neki kifényesíteni rozsdás kardját. Amire szükség is volt sürgősen… A király és vezérei azért hagyták abba a vadászatot, mert a Felvidékről nem jó híreket hoztak. Hűtlen urak rabló hadai garázdálkodnak ott megint. Embert, jószágot pusztítanak, falvakat égetnek.

A nagy bajuszos Gergely bácsi hozta ezt a hírt a katonák közé a király szállásáról. Tudni vélte azt is, hogy nemcsak a hűtlenkedő urakról van szó. Ha ilyenek akadnak, az nem nagy falat már Mátyás király hadának. Hanem Podjebrádot emlegetik, a cseh királyt.

- Kár, kár, hej de nagy kár - vakarta füle tövét a mindentudó öreg vitéz.

- Egy időben azt hittük, hogy ez a két nagy király együtt vonul a törökre, németre… Volt okunk azt hinni. Csak a tejfölösszájúak nem tudják, hogy Podjebrád ipa volt a mi királyunknak.

- Ipa volt?

- Az bizony! Ha nem tudnátok, úgy volt az, hogy mikor Mátyást a magyarok királyává kiáltották a Duna jegén, az új király éppen Podjebrád udvarában időzött. Ki tudhatja, mi minden bölcs tervet hányt-vetett meg együtt a két király akkor. Mert ha Mátyás alig nitt is ki a gyermekkorból, esze volt már annyi, mint három püspöknek. A terveket aztán meg is pecsételték azzal, hogy ifjú királyunk eljegyezte Podjebrád lánykáját.

Eljegyezte, és állta is ám a szavát. Hiába akarták lebeszélni, mikor hazajött, anyja, gyámapja és minden tanácsadója. Hiába ajánlotta követe útján a római pápa is, hogy felmenti a házassági ígéret alól. Mátyás amit megmondott, azt megmondta: feleségül vette a cseh király lányát.

Hej, csak az volt a baj, hogy elsiették egy kicsit a dolgot. Kis királyasszonyunk gyenge volt ám még a házasságra. Néhány évig még az anyja szoknyája mellett lett volna a helye. Csak hervadt, hervadt itt Budán a gyenge kis teremtés, s megözvegyült Mátyás király, még mielőtt trónörökösnek örvendhetett volna az ország.

A magyar ember édesapámnak nevezi az ipát akkor is; ha meghalt a fiatalasszony, akkor is, ha másikat vett helyette. De hát királyoknál másképpen van ez is. Saját szememmel láttam, hogy könnyezett Mátyás király, mikor holt hírét hozták ifjú feleségének a török háborúba. De hát azóta sok víz lefolyt a Dunán. Most Podjebrád ellen megyünk. És ha Mátyás úgy határozott, akkor nekünk csak egy dolgunk van. Végezni mielőbb ott fenn a hegyek között Aztán megint a törökre!

- Úgy, úgy, a törökre! - kiáltott Kinizsi Pál szorongatva frissen élesített kardját. Anyjára gondolt és elrabolt húgára. Felindulásában megfeledkezett róla, hogy az újoncnak hallgatás a dolga az ilyen komoly tanácskozásban.