Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Bujkó és Mujkó

2012.12.18

8. BUJKÓ ÉS MUJKÓ

A háború kikiáltása nem jelentett mindjárt csatát is. Először össze kellett gyűjteni a sereget. A királyét is, a csatlakozó főurakét is. Aztán meg kellett keresni az ellenséget. Az önkényeskedő főurak között hamar rendet teremtett Mátyás. Hol kisebb rajtaütéssel, hol bölcs politikával. De lassan ment a dolga a cseh királlyal. Mert Podjebrád elébe vonult ugyan, de csak azért, hogy újra eltűnjön. Húzta-halasztotta maga Mátyás is a nagy összeütközést, mintha kelletlenül támadna az egykori apósára. Csak kisebb lovascsapatok martak bele itt-ott az ellenségbe. Köztük legelsőnek Magyar Balázs, oldalán Kinizsi Pállal, aki nagy hírre tett szert a táborban máris. Pedig még igazában meg sem kezdődött a háború. Ha valahol elérték az ellenséget, hatalmas lován közibük vágtatott, és két nehéz kardjával vágta-nyeste, míg a vezér parancsára vissza nem kellett fordulnia.

Elunta volna Mátyás ezt a lanyha hadviselést, ha más gondja nem lett volna, mintha katonáskodás. Ám ne gondoljuk, hogy ha hadba vonult, otthagyott csapot-papot Budán, és mással nem törődött, csak az ellenséggel.

Hiszen jóformán mindig háborúskodott egész életén át. Hát úgy kellett berendezkednie, hogy háborúban is legyen meg otthon is. Felcsomagolta egész udvartartását, és vitte magával. Könyveit, tudósait, tanácsosait, még a külföldi követeket is. Szakácsát, kuktáját, udvari bolondját, de még Bujkót is, a kedves lustáját.

Elég volt már Bujkónak is az örökös költözködésből. Mert aki mindenkor ágyával együtt változtatja helyét, annak bizony nem könnyű az utazás. De a legbosszantóbb az volt a dologban, hogy a hadjárat alatt közös szálláson volt Mujkóval, a király udvari bolondjával. Mert történetesen megesett, hogy a lustát Bujkónak hívták, a bolondot pedig Mujkónak. Hát ez az ördögadta bolond állandóan bosszantotta a szegény lustát. Hol a hasa miatt csúfolta, mely bizony nitt a puha kereveten, mint a keli kenyér. Hol tyúktollal piszkálta az orrát, hol a fülébe fújt szalmaszállal, mert mindenáron fel akarta ugrasztani fekvőhelyéről. Mikor már mást nem tudott kitalálni a gézengúz, száraz faleveleket dugott éjjel szegény Bujkó lábujjai közé, és meggyújtotta. Lustaság ide vagy oda, erre aztán mégis rúgott Bujkó egy nagyot. De most meg akkorát, hogy a bolondnak rögtön bicegni kezdett az első foga, meg a szája szélén is kiserkent a vér.

Mikor így mindketten megkapták a magukét, egy ideig jó barátok voltak. Csakhogy így még unalmasabb volt.

- Ördögbe is - sóhajtott egyszer Bujkó -, milyen ostoba dolog ez a háború. Nem többet érne, ha a királyok egymásnak mennének? Megbirkóznának, és amelyik győz, azé a másik ország. Nem a szegény népet kínoznák a hadviseléssel.

- Minden ember szívéből szóltál - lelkendezett a bolond. - Csak az a baj, hogy nagy butaságot mondtál, mert ez soha be nem következhet. Van annyi eszük a királyoknak, hogy más bőrét viszik a vásárra. Ha nem lenne, nem is lehetnének királyok.

Pedig akármit is mondott Mujkó, ennek a háborúnak a sorsát majdnem hogy párviadallal döntötték el a királyok.

Ugyanis mind a két király unatkozott egy csendes napon, és unaloműzőnek kilovagoltak vadászni. Hogyan, hogyan sem, valamilyen gyors lábú vadak nyomában majdnem hogy összefutottak. Mikor megismerték egymást, éppen csak egy keskeny patak volt közöttük. Így hát nem tehettek mást, tisztességgel köszöntek egymásnak, mint az após és vő között illik.

Aztán szó szót követett. Egymásnak szemrehányást tettek eleinte, majd csendes beszélgetésre került a sor. Ekkor aztán rájöttek, hogy ha itt beszélgethetnek, leülhetnének tárgyalóasztalhoz is, vagy éppen terített asztalhoz.

Hátha el lehet háború nélkül intézni a köztük levő vitás ügyeket.

Így is lett. Lakomára ültek össze a következő napon. A vendéglátó gazda Mátyás lett. Ha pedig Mátyás lakomát rendezett, az olyan volt, hogy hét országra terjedt a híre. Háború közepette egyik napról a másikra olyan lakomát kerekített, hogy Podjebrádnak és minden vendégének elállt szeme-szája.

Sült kappanok, halak egymást érték. A szökőkútból jóféle magyar bor csörgedezett. A mennyezetről ezüsthordók csüngtek, melyekből jobbnál jobb italokat csapolhattak a vendégek.

Lett is nagy mulatság s olyan jókedv, hogy a tréfának se vége, se hossza nem volt. A háborúnak azonban ilyen jó hangulat közepette sem tudtak véget vetni. Nem intéződött el a jó italok mellett egyetlen vitás kérdésük sem. A tanácsosok sem tudtak semmi okosat kitalálni. Mátyás hát, mikor a hangulat tetőpontjára emelkedett, megkérdezte az udvari bolondot, mit gondol, mit lehetne tenni, hogy háború helyett inkább együtt lakomáznának.

A bolond elkezdett erre Bujkó tollával ékeskedni. Mintha a saját ötlete volna, bölcsen odavágta:

- Bármint töröm okos fejemet, nem találhatok jobb megoldást, mint hogy vívjanak meg egymással az ellenséges királyok, és aki legyőzi a másikat, azé legyen annak országa. A másikat pedig, ha életben marad, lássa vendégül hótta napjáig, s vigadjanak együtt mint jó barátok, így mind a ketten jól járnak. A győztes országot nyer, a vesztes gondtalan életet. És a nép is örvend majd, mert eggyel kevesebb király lesz. Kevesebb költség, kevesebb veszedelem.

Tetszett ez az ötlet az egybegyűlt vendégeknek, éljenezték a bolondot. De még jobban tetszett künn a népnek, a katonáknak. Mert pillanatok alatt híre futott ám mindennek, ami bent a lakomán történt. Mátyás is jót mulatott. rajta, Podjebrád is. El is határozták, hogy párbajt vívnak. Igen ám, de abban nem tudtak megegyezni, hogy lovon vagy gyalog vívjanak. Mátyás azt mondta, királyhoz nem méltó a gyalogpárbaj. A testes Podjebrád pedig nem kívánta a lovas bajvívást. Mivel azonban a bolond vetette fel az ötletet, abban egyeztek meg, hogy keljenek birokra a királyok bolondjai, azok döntsék el a háború sorsát. Ez azután meg is történt, ami bizony nem tetszett Mujkónak. Bujkó pedig jót kuncogott a pórul járt bolondon. Mert a cseh király udvari bolondja ugyancsak markos fickó volt.

Összekapaszkodott hát a két bolond. Lett nagy párviadal. Forogtak, hemperegtek keresztül-kasul a termen. Még az asztalra is felkerültek, feldöntötték a borokat, megmártóztak a sáfrányos levesben, a hús levében, a jóféle mártásokban. De a viadal csak nem akart eldőlni. Volt nagy rivalgás, kiabálás. Mindegyik fél a maga bajvívóját biztatta. Eltartott tovább, mint egy óra hosszat a hercehurca. Végre is úgy látszott, hogy Mujkó győzedelmeskedik.

Szorult helyzetbe került a cseh az egyik pohárszék lábánál. Már-már a földhöz tapasztotta két vállát a szívósabbik legény, de ekkor az egyik cseh főúr segítségére sietett Podjebrád bolondjának. Ezt meg aztán a magyarok nem hagyták.

Mátyás egyik alvezére, akit bizonyos Zdenkónak hívtak, s aki eszerint maga is onnan felülről származhatott, megragadta a cseh vezér dolmányát.

No, erre aztán lett ribillió!

A jelenlevők mind kardot rántottak, és pillanatok alatt acélpengéstől lett hangos a lakoma színtere. Bizony rövidesen vér patakzott volna ott, ahol az imént tüzes borok folytak, ha a legveszedelmesebb pillanatban be nem lép Magyar Balázs, aki valamilyen megbízatás miatt késett a lakoma elejéről.

Nem egyedül érkezett. Magával hozta hű kísérőjét: Kinizsi Pált.

Az ajtón át napsugár áramlott a terembe, de Kinizsi óriási alakja eltakarta a napot.

- No, fiam, segíts rendet csinálni! - kiáltott Magyar Balázs. És Pál abban a pillanatban a viaskodók között termett. Két óriási kardjának súlya alatt, melyek darabonként is nehezek lettek volna más ember két kezébe, törtek-zúztak a pengék. E Herkules megjelenése lehűtötte a forró fejeket, meglepődve visszahőköltek. A viadal megállt, a cseh király pedig kíséretével együtt bosszúsan elvonult. Csak ekkor tértek észhez a magyar urak, hogy mi is történt. Egy közkatona jött igazságot tenni a vezérek között.

Legjobban Holubán pattogott emiatt. Kicsibe múlt, hogy most meg Pálra nem rontottak valamennyien.

De Mátyás szólt, és szava csendet teremtett:

- Álljunk meg, urak. Helyesen cselekedett a legény. Udvarunk hírneve bánta volna, ha vendégeinket sérelem éri. Lám, egy józan közvitéz többet ér harminc ittas úrnál! Még akkor is, ha királyok vannak közöttük.

Elcsitultak a főurak, de a háború most már fellángolt teljes hévvel. Csatát csata után, várat vár után vívtak meg. Brünn vára alá ért nemsokára a magyar sereg.

Ezekben a csatákban Kinizsi kardja sok dicsőséget szerzett. Nagy erejével, ügyességével mindenkit elámított a harcban. Rövidesen róla beszélt az egész tábor. Mindenki tudta, hogy nagy kitüntetés vár rá. De úgy látszik, Mátyás nem szokta elhamarkodni az ilyen dolgot. Egyszer azonban ennek is eljött a napja.

Csakhogy ez a nagy nap majdnem az életébe került Kinizsi Pálnak.