Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. Az őrszem

2012.12.19

9. AZ ŐRSZEM

Csillagos szép éjszaka volt. A csehországi nagy erdő hallgatott, csak egy-egy nyugtalan madár dalolta el magát itt-ott, és a tücsök muzsikált, de olyan egyhangúan, finoman, hogy ez valósággal már a csendhez tartozott.

Közelebb-messzebb őrtüzek lobogtak. Meredek, sziklás, bokros domboldal dőlt le a völgybe. A völgyön túl az ellenség őrtüzei égtek. Némelyik olyan távol, hogy a gyakorlatlan szem alig választhatta el a csillagoktól. De volt olyan közeli is, hogy úgy látszott, nyílvessző elérheti.

Öreg katona állott a szélső fák. árnyékában, mellette kialvó, parázsló tűz. Mögötte szűk kis őrsátor. Akkora, hogy egy ember éppen csak elbújhatott benne az eső elől. Bajuszát simogatta az öreg. Szimatolt jobbra-balra, mert itt kellett légyen az idő, mikor felváltják őrhelyéről. Egyszer csak mozgást hallott a háta mögött. Megfordult, íját feszítette s kiáltott:

- Állj, kivagy!

- Kinizsi Pál, a soros őrszem - hangzott a felelet.

- Te vagy az, fiam? Éppen rólad gondolkodám. Láttam a minap, hogy harcoltál Magyar Balázs oldalán, pedig nagy kelepcében voltatok. Úgy hiszem, csak neked köszönheti az életét az öreg medve. (Mert így hívták maguk között katonái Balázs vezért.) No, éjfél vagyon már?

- Éjfél, Gergely bátya. Hosszú volt a szolgálat?

- Szép volt, jó volt - szólt az öreg. - Mert ez is szép ám a hadviselésben, ez a nagy tágas éjszaka az őrségen. Hallgatni a madarak dalát. Nézni az ellenség pislogó tüzeit S lám, ott messze már Brünn városa fénylik. Jó egy ilyen győzelem felett egy éjszakát virrasztani.

- Még egy-két nap - lelkendezett Pál -, és király várának kapujában győzzük le az ellenség hadait.

- Bizony, ha sok ilyen vitézt adna a nép Mátyás királynak, hamarosan eltakarodna határunkról a német is, meg a török is. - De már igazgatta is köpenyegét az öreg harcos és indult. - Jó éjszakát, fiam.

„Inkább két csatát, mint egy éjszakai őrséget” - magában Pál, s azzal elkezdte igazgatni a tüzet, hogy valamit tegyen. Négy nagy darab kő feküdt a tűz mellett a földön. Az egyikre leült. Az őrséget azért nem szerette, mert ebben a némaságban akarva-akaratlan mindig Jolánkára kellett gondolnia.

Ebbe azután előbb-utóbb úgy belefájdult a szíve, hogy más nem, csak az új harc gyógyíthatta meg. Mert hogyne volna fájdalmas dolog az, még ilyen kemény legénynek is, hogy leszáll egyszer az úrikisasszony fehér lováról a szegény legényhez, elcsavarja a fejét, bilincsbe köti a szívét, majd újra eltűnik előle. Aztán csak messziről láthatja, nagy urak oldalán. Igaz, egy-egy mosolya van a számára, néha int is feléje titkon. De a szegény legény, ha szegény is, büszke, elfordítja inkább fejét, nem kell neki az alamizsnaként kapott mosoly.

Aztán, hogy Kinizsi szíve még jobban fájjon, Jolánka elkísérte apját a táborba. Itt él a közelében, egy nyíllövésnyire, Spielberg erődjében. Nyíl elérhet odáig, de a szerelmes legény sóhajtása nem hallatszik át a várfalon… „Csak egyszer, egyetlenegyszer beszélhetnék vele, csak legalább a szemére vethetném bűnét, mért keresett ilyen kegyetlen játékot.”

Ágzörgés riasztotta fel Pált töprengéséből, felugrott. Kardját rántotta. Sötét, köpenyes alak lépett elébe. A köpeny abban a pillanatban szét is nyílt, le is hullott a földre, és ott állt előtte a tűz játszó fényében Jolánka.

Itt állt most előtte a lány. Itt állt, hogy elmondhassa szemrehányásait. De nem mondott mást, csak halban a nevét:

- Jolánka.

- Eljöttem - szólt a lány. - Tudom, hogy te nem jöhetsz hozzám, hát eljöttem.

Ámulatából Pál most tért csak magához.

- Éjnek idején? Hisz egy kiáltásnyira van az ellenség.

Jolánka elmosolyodott.

- Nem vagyok gyáva. Apám mellett volt alkalmam bátorságot tanulni.

- Hát nem felejtettél el?

- Hogy lehetett volna téged elfelejteni, hisz az egész tábor rólad beszél. Azért beszélgetek csak másokkal, hogy nevedet halljam.

Pál egy darabig szótlan nézett a szemébe, mintha azt fürkészné, igazat mond-e.

- Hogyan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte aztán.

- Bujkó mondta, a király lustája.

- Bujkó? - nevetett Pál. - Hisz annak a száját sem szabad kinyitni.

- Más ember előtt nem is mer szólni, de velem beszél titokban, és mennyit mesél rólad!

- Szegény Bujkó, bárcsak mellettem lehetne.

Jolánka egy kis kövekkel kirakott ezüstpatkót vett elő.

- Ezt küldi neked, ismered?

- Hogyne ismerném, Orsik néne őrizgette anyám emlékeiből.

- A toborzókkal küldte el Bujkónak, s most Bujkó velem tehozzád.

Azért küldte öreg dajkád, hogy szerencsét hozzon a csatában.

- Kedves jó Orsik néne… Vajon láthatom-e valaha?

Zsebébe tette a kis patkót, azután leültek a kövekre. Eleinte csak hézagosan beszélgettek, de aztán az éjszaka csendje, a tűz barátságos lobogása egyre meghittebb hangulatot teremtett közöttük. Mintha otthoni tűzhely melegét érezték volna. Kedves, közös otthonét. Tervezgetni kezdtek, ahogy öröktől fogva vannak és lesznek tűzhelyek mellett jövőjükről álmodó fiatal párok.

Távoli kürtszó ébresztette fel Pált e halk beszélgetésből. Ez a kürtszó jelezte a percet, mikor az őrszemnek magaslati helyére kellett mennie, ahonnan lángjelet adhatott a táborba, jelezve, hogy van-e veszély, vagy csendes, mozdulatlan az éjszaka. A sátorból hosszú nyelő, de vékony fáklyát hozott elő, meggyújtotta a tőznél…

- Gyere velem - mondta a lánynak -, onnan jól beláthatunk Brünn városáig. Lám, az ellenség tüzei most fennen lobognak. Lehet, hogy holnap nagy csata kezdődik. Érted is harcolok most, és ez háromszoros erőt ad… Meglásd, apád előtt is méltó leszek hozzád nemsokára.