Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lázár Ervin - A hétfejű tündér (2. rész)

2012.03.28

A NYÚL MINT TOLMÁCS

 

A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges. Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla akarok mesélni.

A mese kezdetén, tehát most, egyidőben a nem túl lényeges Úritök mesteri vigyorgásával, a Kecske azt mondta:

- Mek-mek.

Nos, ha tudnék kecskéül, ezen nyomban mondanám is, mit jelentett ez a mek-mek. A bökkenő az, hogy nem tudok kecskéül. Így hát jelenthette azt is, hogy: "Hej, de jó ez a friss réti csenkesz!", de azt is, hogy: "Mindig csak ez a vacak réti csenkesz! Unom." Ez azonban most már sohasem derül ki, már csak azért se, mert az erdőből kilépett a Ló, megállt a tisztás szélén, és jó hangosan azt mondta:

- Nyihaha.

A Kecske fölkapta a fejét, egy darabig bámult a Lóra, mint borjú az új kapura. Aztán olyan nemtudomformán széttárta a két első lábát, jelezvén, hogy ebből a nyihahából egy kukkot sem ért.

- Mek-mek - majd kis gondolkozás után még hozzátette -, mek.

A Ló megrántotta a vállát, egyúttal a fejét is rázta, s azt mondta:

- Nyihaha.

Ami jelenthette azt is, hogy "nem értem", de esetleg azt is, hogy "jó napot". Nem tudom. Sajnos, nem tudok lóul. Nagyobb baj, hogy a Kecske sem tudott. Közelebb léptek egymáshoz.

- Nyihaha, nyihaha - magyarázta a Ló.

- Mek-mek - próbálkozott a Kecske. Jó lassan, tagoltan mondta, hátha így megérti a Ló.

De nem értette.

A Kecske búsan vakarta a feje búbját, a Ló meg minden erejét összeszedve gondolkozott. Ettől még a szokásosnál is jobban kétfelé állt a füle. Aztán felderült a képe. Rájött, hogy tud egy kicsit szamárul.

- I-ó, i-ó - mondta. A kiejtése nem volt ugyan tökéletes, de aki tud szamárul, azért megértheti.

A Kecske azonban szamárul sem tudott. De ha már a Ló idegen nyelven beszélt, ő sem akart szégyenben maradni, megszólalt birkául, azaz ahogy az előkelőbbek mondják: juhul.

- Beee - mondta.

A Ló rázta a fejét. Nem tudott birkául.

Már-már úgy tűnt, sohasem vergődnek zöldágra. Ekkor az Úritök észrevette a Nyulat, és kiáltozni kezdett neki. Úritökül. Erre az időre még a vigyorgást is abbahagyta.

A Nyúl, tekintve, hogy a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben (lám, úritökül is tudott), azon nyomban megértette, miről van szó, és méltóságteljes léptekkel közelebb jött. Legszívesebben futott volna, de hát ilyen nagy tudású állathoz, ugye, nem illik az ugrifüles futkározás.

- Na, csak mondjátok - mondta -, szerencsére én minden nyelven beszélek.

Ebbe a mondatba kicsit belepirult, mert az az igazság, hogy őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem.

De azért rendes kis állat volt, legalább elpirult, ha hazudott.

A Ló meg a Kecske nagyon megörült neki.

- Nyihaha - mondta a Ló.

- Mik-mek? Mik-mek? - kérdezte izgatottan a Nyulat a Kecske.

- Azt mondja, hogy mek-mek - tolmácsolta a Nyúl.

A Kecske arca földerült, és boldogan mondta:

- Mek-mek, mek-mek.

- Nyiha? Nyiha? - kérdezte most a Ló.

A Nyúl fordított.

- Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha - világosította fel a Lovat.

A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját. Ezt a Kecske unta meg előbb. Karon fogta a Lovat, odaballagtak az Úritökhöz, és megették.

"Vajon jól fordítottam?" - tűnődött a Nyúl, és a homlokát ráncolta.

 

SZURKOS KEZŰ KIRÁLYFIAK

 

Volt egyszer két király. Szomszédok voltak, a házukat egy léckerítés választotta el egymástól. Egy tavaszi napon Egyik király jókor reggel kiment a kertjébe, hogy megkapálja a sárgarépát. Ahogy kilépett az ajtón, abban a pillanatban lépett ki a szomszéd házból Másik király.

- Jó reggelt! - mondta barátságosan Egyik király.

- Adj' isten! - válaszolta ugyanolyan barátságosan Másik király.

Ilyen barátságosak voltak mindig, sohasem veszekedtek, pedig már elég régóta laktak egymás mellett. Olyannyira nem veszekedtek soha, hogy a negyedik házban lakó király még azt is kétségbe vonta, hogy igazán királyok.

Odaballagtak a kerítéshez, kezet szorítottak, s megkérdezték egymást: "Mi jóra készül, szomszéd?" Mindenik azt mondta: "Sárgarépát akarok kapálni." Erre el is nevették magukat, mert ez már évek óta így ment, mintha éjszaka kitalálták volna egymás gondolatát: mindennap ugyanarra készülődött mindkettőjük, s majd mindennap ugyanazt is csinálták. No de hiszen ez nem csoda: akkor kapálták a sárgarépát, amikor megjött az ideje; a búzájuk is egyszerre érett meg, persze hogy egyszerre aratták. Fát vágni is együtt jártak az erdőre, mert fát vágni télen szokás - mikor vágtak volna máskor?!

Annak idején lányuk is egyszerre született, s éppen ebben az időben került eladósorba mind a kettő. Erről beszélgettek sárgarépa-kapálás közben. Nyugodtan beszélgethettek, a sárgarépa ágyása mind a kettőnek közel volt a kerítéshez - nem is kellett abbahagyni a kapálást.

- Felséged mikor adja férjhez a lányát? - kérdezte Egyik. A királyok ugyanis leggyakrabban felségnek szólítják egymást. Ez ugyan nem jelent semmit, mert van olyan király, aki azt mondja a másik királynak, hogy felség, és közben azt gondolja magában, pernahajder. De ez a két király, amikor azt mondta, felség, magában is azt gondolta, hogy felség.

- Hát én hamarosan - mondta Másik -, már van is három kérője a lányomnak.

- Az enyémnek is három van - mondta Egyik, és megbeszélték, melyik kérő kicsoda-micsoda. Persze mind a hat legény királyfi volt.

- És felséged tudja-e már, melyik közülük a legkülönb?

- Én biz még nem. És felséged?

- Én sem.

- S hogyan választja ki a legkülönbet?

- Még nem tudom, de azt hiszem, próbára kellene tenni őket.

Ebben aztán meg is egyeztek, csak azt nem tudták eldönteni, milyen próba felelne meg a legjobban. Elhatározták hát, hogy délután ünneplőt öltenek, és meglátogatják a közel lakó, öregebb királyokat, akik már férjhez adták a lányukat, s megkérdik őket, milyen próbatételt alkalmaztak. Izombizom király azt mondta:

- Össze kell ereszteni mindegyiket a hétfejű sárkánnyal, s amelyik legyőzi, azé legyen a lányotok.

- És ha mind a három legyőzi? - kérdezték a királyok.

- Akkor a tizenkét fejűvel, ha azt is, akkor a huszonnégy fejűvel és így tovább! - mondta Izombizom.

A két király hümmögött, de azért megköszönte a tanácsot, és egy házzal odébbállott.

Csakkincs király azt mondta nekik:

- Amelyik a legtöbb kincset hozza, annak adjátok.

Eszerece király egy feladványt mondott el:

- Adjatok nekik kilenc egyforma golyót, a kilenc közül egy legyen kicsit súlyosabb, mint a többi, de ezt szemmel ne lehessen látni. Amelyik egy kétkarú mérleggel két mérésből ki tudja választani azt az egy nehezebb golyót, annak adjátok.

Nyalkabalga király csodálkozott, hogy ilyesmit kérdeznek. Nem kell oda semmi próbatétel, annak adják, amelyik a legszebb.

Amikor a két király hazafelé ballagott, igencsak vakarta a fejét.

- Hát ezekkel a tanácsokkal nem sokra mentünk.

- Bizony nem.

- Mert lehet valaki erős, gazdag meg szép, de mit ér vele, ha például lusta?

- Vagy netalántán gonosz.

- Bizony - bólogatott Egyik.

Így váltak el. Otthon mind a kettő elővett kilenc golyót, egyforma súlyúakat, csak egy volt valamivel nehezebb, meg egy kétkarú mérleget, és próbálták megoldani Eszerece király feladványát. Még éjfélkor is méricskéltek, de sehogy sem sikerült megoldani. Erre aztán dühösen odavágtak golyót, mérleget, s azt gondolták, már miért kellene egy olyan okos vő, aki azt is tudja, amit ők nem.

S aztán már csak egy hónap múlva találkoztak.

- Holnap lesz az esküvő - újságolta Egyik király.

- Nálunk is - mondta Másik király.

Még csak nem is csodálkoztak, hogy ez is egyszerre lesz. Megszokták már.

- Azon se csodálkoznék - mondta Másik király -, ha véletlenül ugyanolyan próbatételt találtunk volna ki.

- Pedig én elég furcsát eszeltem ki - mondta Egyik király. - Beszurkoztattam mind a háromnak a kezét.

Másik király szeme felcsillant.

- Én is - mondta. - S azt mondtam nekik, egy hónap múlva jöjjenek vissza, de addig nem szabad kezet mosniuk.

- Akárcsak én.

- No és mi volt, amikor visszajöttek?

- Hát - mondta Egyik király -, beállított az első, és szégyenlősen zsebre dugta a kezét. Mondom neki: "Na, mutasd csak a kezedet!" "Ne haragudjon felséged" - mondja, és elém nyújtja a kezét. Bizony arról egy cseppig lekopott a szurok. "Hát te mit csináltál?" - kérdeztem. "Tudja, felséged, eltörött a kocsim kereke" - mondta. "Na és?" "Hát meg kellett javítanom, ha nem akartam egy hónapig ott ülni az árokparton. S mire megjavítottam, megéheztek a lovaim, el kellett menni szénát kaszálni; mire hazaértem, ott is várt a tömérdek munka. Dolgoznom kellett. Lekopott hát a szurok."

- Szakasztott így volt az én lányom első kérője is - mondta Másik király -, csak nem a szekere törött el, hanem a háza teteje szakadt be.

- A második kérő meg - folytatta Egyik király - sokáig nem akarta előhúzni a zsebéből egyik kezét sem. Azt gondoltam, nyilván ő is dolgozott, az ő kezéről is lekopott a szurok. Aztán nagy unszolásra előhúzta a bal kezét. Nem kopott le arról biz egy csepp se. Mondom neki, a jobb kezét is mutassa. Nem nagyon akarta, de addig erőltettem, míg végre előhúzta. Arról meg lekopott a szurok. Nem mondta meg, miért csinálta, de később magamtól is rájöttem. Nyilván nem tudta kiszámítani, mi tetszik majd nekem. Gondolta, ha szükséges, a szurkos kezét mutatja, vagy ha másképpen alakul, akkor azt, amelyikről lekopott.

- Érdekes! - mondta Másik király. - Az én lányom második kérője is be akart csapni. Csak nem egészen így. Zsebre se tette a kezét, úgy jött, és feketébb volt rajta a szurok, mint eredetileg. "Te - mondtam neki -, ez nem az a szurok, amit egy hónappal ezelőtt rákentünk." De ő csak erősködött, hogy bizony az. Végül aztán mégis kiderült: a régi szurkot, ahogy hazaért, lemosta a kezéről, s csak mielőtt újra hozzánk indult, akkor kente be. Na és a harmadik?

- A harmadik egy rongyból bugyolálta elő a kezét, ugyanúgy volt rajta a szurok, ahogy rákentük. Azt mondta, azért csavarta rongyba, hogy óvja a szurkot, minél kevesebb kopjon le róla.

- Szakasztott így a miénk is! - kiáltott fel Másik király. - Azt mondta, inkább dűljön össze minden, de ő akarja feleségül venni a lányomat. Ezért óvta a szurkot.

- Hát ez érdekes. Ha nem tudnám, hogy más-más három királyfi volt, még azt hinném, hogy ugyanazok jártak felségednél is meg nálam is.

- No, és felséged melyiket választotta? - kérdezte nagy érdeklődéssel Másik király.

- Hát ez nem is lehet vitás - mosolyodott el Egyik -, a legkülönbet. Azt, amelyiknek a munka a legfontosabb, s nem számít neki, hogy kopik a szurok, vagy nem kopik.

Másik királynak erre leesett az álla.

- Hát érdekes. Mert én azt tartottam a legkülönbnek, amelyik a lányom miatt mindent félbe-szerbe hagyott inkább, mintsem hogy lekopjon a kezéről a szurok.

A két király azóta is azon vitatkozik, melyiküknek volt igaza.

 

MESE – REGGELRE

 

Hajnalodott.

- Talpra, senkiháziak! Hasatokra süt a nap. Gyerünk dolgozni, vár a jó, frissítő munka, a csákány, az ásó, a lapát nyele, pattogjatok, álomszuszékok! - rikoltotta az Egyalvó.

- Bizony, azonnal keljetek fel! Mit gondoltok, lustálkodásból is megéltek? - kiabált a Kétalvó.

- Nosza, ki a jó meleg ágyacskából! - mondta a Háromalvó.

- Ajaj, lassacskán föl kéne kelni - ásított a Négyalvó.

- Miért nem hagyjátok az embert aludni? - méltatlankodott az Ötalvó.

- Még alszom - mormogta a Hatalvó.

A Hétalvó nem szólt semmit. Aludt.

Aztán persze fölkeltek mind a heten.

 

ÖDÖNKE ÉS A TÍZEMELETES

 

Ödönke házat épített. Tízemeletest. Összedőlt egyszer, újrakezdte; összedőlt kétszer, újrakezdte. Harmadszorra állt a ház. A földszint és rajta a tíz emelet.

Ödönke boldogan dörzsölte a kezét.

- Megnézem belülről is - mondta, és belépett a kapun a földszintre.

- Szervusz, Földszint! - mondta. - Megnézném a házat.

- Felőlem, Födönke - fintorgott a Földszint - felmehetsz.

- Nem Födönke, Ödönke - javította Ödönke.

- Fityfiritty, fuss följebb - fortyant fel a Földszint.

Ödönke kedvetlenül felballagott az első emeletre.

- Szervusz, Első! - mondta.

- Eljöttél, Edönke, elmehetsz, Edönke - epéskedett az Első.

- Nem Edönke, Ödönke - mérgelődött Ödönke.

- Elég, Edönke, eredj!

Felgyalogolt hát a másodikra. "Micsoda ház!" - gondolta magában.

- Szervusz, Második! - mondta.

- Mit merészelsz, Mödönke, menj mindjárt, mert megverlek! - mormogta a Második.

Ödönke futott a harmadikra.

- Szervusz, Harmadik! Ugye, te szeretsz?

- Haragszom, Hödönke, hiányod hiánylom - hurrogta a Harmadik.

Ödönke menekült a negyedikre.

- Nini, Nödönke - nézett a Negyedik -, nekem ne neszezz!

Ödönke már majd sírva fakadt, úgy ment az ötödikre.

- Szervusz, Ötödik! - köszönt félénken.

- Ödönke, Ödönke! - örvendezett az Ötödik. - Ölellek. Örök öröm Ödönkét ölelnem.

- Igazán örülsz? - kérdezte Ödönke.

- Örömöm Ödönkétől ötszörössé ölesül!

Erre Ödönke boldogan felnevetett. Így: hihihi!

Nevetett az Ötödik is. Így: öhöhöhö.

Örvendtek.

De Ödönkének mennie kellett a hatodikra.

- Szervusz, Hatodik! - köszönt mosolyogva Ödönke.

- Hess, Hödönke! - harsogta a Hatodik.

Ödönke most már nem is javította, rohant a hetedikre.

- Szervusz, Hetedik! - rebegte.

- Hu, ha híred hallom, hidegszik a hátam! - hujjogott a Hetedik.

Ödönke már a nyolcadikon volt, de ott sem járt jobban.

- Nyúlcipőben nyargalj nyomban! - nyerítette a Nyolcadik.

A Kilencedik meg:

- Kinek kellesz, komisz kölyök, kotródj, kellemetlenkedő!

S a Tizedik:

- Tolakodók, támadások, takarodjál, tökmag Tödön!

Ödönke orrát lógatva ment ki a házból. Csak az ötödiken mosolygott egy kicsit.

Ott kint lefeküdt a szőnyegre - ezen állt különben a ház is -, állát a tenyerébe támasztotta, gondolkozott. Hamar rátalált a megoldásra. Legalábbis azt hitte, rátalált.

- Megállj, te Ház! - kiáltotta.

Fölpattant, a bal kezét a ház alá csúsztatta, jobb kezével megfogta a tetejét, és zsuppsz! - megfordította.

S ezzel újra belépett a kapun.

A Földszint, aki azelőtt a Tizedik volt, azt mondta:

- Füstként takarodj!

Az Első, aki azelőtt a Kilencedik volt:

- Elmehetsz, kis komám!

A Második, aki azelőtt a Nyolcadik volt:

- Menekülj, nyiszlett mitugrász! Nyakon verlek!

A Harmadik, aki azelőtt a Hatodik volt:

- Hess!

A Negyedik, aki azelőtt a Hetedik volt:

- Nem hallottad? Nem hívtalak!

Az Ötödik, aki azelőtt is az Ötödik volt:

- Ödönke, Ödönke ölellek, örök öröm Ödönkét ölelnem!

A Hatodik, aki azelőtt a Negyedik volt:

- Nem hívtalak, nem hallottad?!

A Hetedik, aki azelőtt a Harmadik volt:

- Huss!

A Nyolcadik, aki azelőtt a Második volt:

- Nyakon verlek, nyiszlett mitugrász! Menekülj!

A Kilencedik, aki azelőtt az Első volt:

- Kis komám, elmehetsz!

A Tizedik, aki azelőtt a Földszint volt:

- Takarodj füstként!

- Na tessék! - mondta Ödönke, és lefelé menet megsimogatta az Ötödiket.

Kiment, megvakarta a feje búbját. Szétszedte a házat, csak az Ötödiket hagyta épen. És elkezdett dolgozni. Épített, épített egész álló nap, de sehogy sem sikerült megcsinálnia, amit akart. Már majdhogynem sírva fakadt mérgében. Este hazajött az édesapja, odaállt Ödönke háta mögé, nézte, mit csinál. De nem tudta kitalálni, mit akarhat. Megkérdezte hát:

- Mit építesz, Ödönke?

- Egy olyan tízemeletest - mondta Ödönke -, amelyik csupa ötödik emeletből áll.

- Csupa ötödikből? - csodálkozott az apja.

- És első?

- Eh - mondta Ödönke.

- Második?

- Minek?

- Harmadik?

- Hajaj!

- Negyedik?

- Nem!

- Hatodik?

- Haszontalan!

- Hetedik?

- Hess!

- Nyolcadik?

- Nyomorult!

- Kilencedik?

- Kinek kell?!

- Tizedik?

- Takarodjon!

- Hát pedig csupa ötödikből nem nagyon sikerülhet - vélte az apja.

- De igenis! - erősködött Ödönke.

Azóta is építgeti a tízemeletest, amelynek csupa ötödik emelete lesz.

Hogy sikerül-e? Ki tudja?