Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Naszreddin hodzsa történetek

2012.09.05

 

Egy lyukas üstöt vitt a kis Naszreddin a vásárra.

- Hisz lyukas ez az üst, - mondják neki, - minden kifolyik belőle. Egy parát sem ér az egész.

- Dehogy folyik, - feleli Naszreddin. - Anyám gyapjút tartogatott benne, sose folyt ki belőle.

 

 

 

Éjfélkor kel fel a gyerek Naszreddin, kisiet a háza elé és kukorékolni kezd el. A szomszédok mind felriadnak az álmukból, kisietnek a ház elé és elámulnak a látottakon.

- Mi lelt, gyerek? - kérdik tőle.

- Sok ma a dolgom, - feleli nekik, - és azt szeretném, hogy korábban kezdődjék a nappal.

 

 

 

Egy aranyat talált egyszer a kis Naszreddin. Észreveszi a molla és el szeretné tőle kaparintani.

- Fiacskám! - szólítja meg a molla, - add nekem azt a sárga rézpénzt, egy ezüst akcsát (pénzdarabot) kapsz érte.

- Van nekem ezüst akcsám elég, - feleli a gyerek. - De ha a szamárordítást tudod, akkor odaadom a sárga rézpénzt.

Az imám nekikezd és úgy ordítozgat, akár egy valódi szamár. Mikor elvégezte, nyújtja a tenyerét a pénz után.

- Jó ember, - mondja neki a leendő hodzsa, - ha egy olyan magadféle szamár is ismeri az aranypénzt, hát én ember létemre hogyne ismerném?

 

 

 

Egy gurust ad oda az apja a kis Naszreddinnek, hogy menjen a csársiba (piacra) és barnára sütött ürüfejet vásároljon rajta. A fiú elmegy és megveszi az ürüfejet. Amint hozza hazafelé, megvásik rá a foga és lassan lecsipegeti róla a húsát. Csak a csontja marad meg.

- Miféle fejet hoztál? - kérdezi az apja. - Hol vannak a fülei?

- Süket volt szegény feje, füle nélkül jött a világra.

- Hol vannak a szemei?

- Vak volt az Istenadta.

- Hát a bőre?

- Lehámlott róla, a rüh ette meg.

- Hát akkor mért vetted meg?

- Mert íme épek a fogai.

 

 

 

 

Amikor iskolába ment egyszer a gyerek, egy-két fügét tett a tarsolyába. Észrevette valahogy a tanítója, elcsente tőle és odadugta a turbánja alá. Lecke közben épp a fügéről talált szó esni, ahogy a szent könyvben van leírva. Kérdi aztán a tanítója, hogy mondja el a füge dolgát, ahogy az imént hallotta volt. A fiú, mintha oda se figyelt volna, az olajról kezd beszélni, meg a Sináj-hegyéről.

- Hát a fügével mi van? - kérdi a tanítója.

- A füge? Az ott van a turbánod alatt, - feleli a gyerek.

 

 

 

Épp az iskola felé igyekezett a kis Naszreddin. Az nap volt, amikor a padisa is járt-kelt a városban, hogy lásson-halljon egyet-mást. Szembekerült az iskolás gyerekkel.

- Hová igyekszel? - kérdi tőle a padisa.

- Az iskolába.

- Nesze, itt egy arany, cukrot vehetsz magadnak rajta.

- Meg találja látni az apám, - mondja a gyerek, - és kérdőre talál vonni, hogy honnan való ez az arany. Még verést is kaphatok miatta.

- Ha kérdi az apád, mondd meg neki, hogy a padisától kaptad.

- De nem hiszi ám el.

- Mért ne hinné? - kérdi a padisa.

- Azért, - feleli a gyerek, - mert egy darab aranyat csak nem ad egy padisa. Igen, ha arannyal töltenéd tele a táskámat, akkor tán elhinné.

Jót nevetett a padisa az okos gyermek szaván és színig töltötte a táskáját arannyal.

 

 

 

Mesterségre adta a kis Naszreddint az apja, egy szabóhoz került inasnak. Munkába fogták szegényt és hol verést kapott többet, hol evést kevesebbet. Délfelé járt egy nap az idő és egy tál mézet hoznak be a májsztramnak, meg egy okka (font) kenyeret hozzá. Épp hozzá akart a mester fogni, amikor beszólnak hozzá és elhívják valamerre.

- Fiú, - mondja az inasának, - méreg van ebben a tálban, hozzá ne találj valahogy nyúlni.

Alig hogy kiteszi a lábát a gazdája, veszi az inas a mézet meg a kenyeret és felfalatozza egykettőre. Még a tálat is kinyalta utána. Épp akkor tért vissza a gazda, amikor se méz nem volt a tálban, se egy harapás kenyér mellette.

- Hol a mézem, meg a kenyerem? - rivall rá a szabó.

- Egy kutya kapta el a kenyeret, - szepegi ijedt arccal a gyerek, - és annyira szívemre vettem vigyázatlanságomat, hogy lenyeltem a sok mérget. A halálomat várom. Allah nyugtasson meg, óh mester.

 

Még molla korában történt a hodzsával, hogy azt mondja neki az anyja:

 

- Fiam, Naszreddin molla, sétára megyek a szomszédbeli asszonyokkal, vigyázz a ház ajtajára, meg ne válj valahogy tőle. - Odaül a hodzsa a küszöbje mellé és amint csámcsogja a száraz barackokat, megjön a sógora, a szomszéd falubéli és azt mondja a házajtó őrzőnek:

- Molla fiam, jön mindjárt a feleségem is, menj és add hírül az anyádnak, hogy vendég állít be a házhoz, - s azzal visszafelé indul a felesége felé.

Kapja a hodzsa az ajtót, kifeszíti a helyéből, a vállára veszi és úgy siet az anyja után. Meglátja az anyja és kérdezi nagy álmélkodva, hogy mi lelte azzal az ajtóval?

- A lelkemre kötötted volt, - feleli a molla, - hogy vigyázzak az ajtóra és hogy meg ne váljak tőle. Épp ott üldögéltem mellette, amikor jön a sógor és mondja, hogy vendégek állítanak be hozzánk és hogy adjam neked hírül. Az ajtót nem hagyhattam ott, hát a vállamra vettem és neked is szót fogadtam vele, meg a sógornak is: meghoztam az izenetjét

 

 

Gyerekember volt még a hodzsa, amikor egy paptársa így hazudozott előtte:

- Amikor a múltkoriban Sztambulban voltam, olyan egy káposztafejet láttam egy kertben, hogy akár háromszáz ember is elbújhatott volna benne.

- Azt feleli erre a gyerek Naszreddin:

- Mind semmi ahhoz képest, amit én láttam a minap.

- Mi az, amit láttál?

- Olyan egy nagy üstöt, amit háromszáz ember kovácsolt egyszerre és ez a sok ember olyan messze dolgozott egymástól, hogy nem hallhatták egymás szavát.

- Mire kellett ez a nagy üst? - kérdi a másik.

- Óh, te együgyű, - kiált fel a hodzsajelölt, - hogy azt a nagy káposztafejet, amit Sztambulban láttál, meg is főzhessék benne.

 

 

Három nagy halat fogott egyszer a fiatal hodzsa és viszi az anyjának, hogy süsse meg őket. Estebéd van és feltálalja az asszony a halat. De csak egyet, mert kettőt az asztal alá dugott, hogy észre ne vegye a fia. Ám megneszeli a hodzsa a dolgot, előveszi azt az egy asztalon levőt, lehajlik és úgy tesz, mintha odasúgna valamit a fülébe.

- Mit csinálsz azzal a hallal? - kérdi tőle az anyja.

- Csak azt kérdeztem meg tőle, - feleli a hodzsa, - hogy mikor lesz a világ vége.

- Mit szólt a hal? - kérdi az asszony.

- Azt, hogy ő legkisebbik, hát nem tudhatja pontosan. De ott a két nagyobbik az asztal alatt, azok biztos, hogy tudják, - válaszolta a leendő hodzsa.

 

- Értesz-é a számoláshoz? - kérdi egy ember a fiatal hodzsától.

- Hogyne értenék, - feleli félig sértődötten Naszreddin.

- Mondd meg hát akkor nekem, hogy négy gurust három ember között hogy osztanál szét? De igazságosan ám.

- Úgy, - feleli Naszreddin, - hogy kettőnek közülük két-két gurust adnék oda. A harmadiknak pedig várnia kellene mindaddig, míg újabb két gurushoz nem jutok és akkor a harmadikat is kielégítem.

 

Májat vásárolt a hodzsa és amint viszi hazafelé, kérdezi a szomszédja, hogy tudja-é, hogyan kell megfőzni? Azt feleli rá a hodzsa, hogy csak úgy, mint rendesen. Magyarázgatni kezdi erre a szomszéd, hogy hogyan készítheti el finomabb módra. A hodzsa felíratja vele egy papiros lapra, hogy el ne felejtse valahogy. Azzal siet be a házába, hogy hozzálásson a főzéshez.

Ám egyszerre csak lerepül egy sas, kikapja kezéből a májat és elrepül vele. Utána ugrik a hodzsa és azt kiáltozza a sas felé:

- Hiába viszed a májat, úgy se tudod megfőzni, nálam a papirosa. - És mutogatja neki a magyarázatos írást.

 

Kedveskedni akart a hodzsa a város bejének és kérdi a feleségét, hogy mit vigyen a bejnek, fügét-e, vagy birsalmát. Felesége a birsalmát ajánlja, mert formásabb is, nagyobb a fügénél. A hodzsa azonban a saját esze után indul és a fügében állapodik meg. Viszi az ajándékot a bejnek és térdet-fejet hajtva, úgy nyújtja át az ajándékát. A bejnek sehogyse volt ínyére ez a csekélyke ajándék és oly sértőnek találta ezt a kedveskedést, hogy elővette a fügéket és a hodzsa fejéhez csapdosta őket.

- Áldassék Allah! - kiáltott fel a hodzsa, ahányszor csak a füge fültövön, vagy fejebúbján érte.

Kérdi a bej, hogy mire való ez a nagy hálálkodás?

- Azért áldassék Allah, - feleli a hodzsa, - hogy szót nem fogadtam a feleségemnek. Ha az ő szavára hallgatok s füge helyett birsalmát hozok, rég betörted volna a fejem.

Jót nevetett a bej és elengedte a többit, sőt még jutalmat is adott neki.

 

Ugorkával kedveskedett a hodzsa a bejnek, a város urának. Jó szívvel fogadták az ajándékát és tíz darab arannyal jutalmazták meg érte. Vérszemet kap erre a hodzsa és alig egy pár nap, egy szekérre valóval viszi megint az ugorkát. Megsokallja a bej a dolgot és hogy kedvét szegje a kapzsi hodzsának, annyi botütést méret rá a talpára, ahány ugorka a szekéren. Megolvassák, hát ötszáz darab volt rajta.

Mikor már ráverték a felét a talpára, engedelmet kér a hodzsa a bejtől, hogy a másik felét, a kétszázötvenet, a főajtónállónak ajánlhassa oda.

- Milyen jusson? –

- Abba egyeztünk volt meg, - magyarázza a hodzsa, - hogy az ugorkákért kijáró jutalmon megosztozkodunk.

Rá is verték az ajtónállóra a másik kétszázötvenet.

 

Libát sütöttek a hodzsáéknál és azon mód siet vele a kánhoz, hogy kedveskedjék vele neki. Útközben megjön az étvágya, fogja és megeszik egy libacombot. A többivel aztán siet a kán elé s átnyújtja neki a sültet.

- Hol ennek a libának a féllába? - kérdi a kán.

- Mifelénk csak féllába van a libának, - feleli. - Ha nem hiszed, megnézheted őket a forrás mellett.

Csapatostul állott a sok liba a forrásnál, féllábon állott volt valamennyije.

Hívatja a kán a dobosát és vereti vele a dobját. Megijed a sok liba és két lábon menekülnek odébb.

- No látod, - mondja a kán, - ugye kettő a lábuk?

- Persze, - feleli a hodzsa, - ha a te füledbe vernék azt a dobot, menten négy lábúvá lennél tőle.

 

 

Másnak a kertjébe tévedt valahogy a hodzsa, a kertjéből meg a barackfájára is. Jó étvággyal lát hozzá a hodzsa, ha már egyszer a fán van. Addig-addig, míg észreveszi a kertész és rákiált a fán kuksolóra, hogy mi ott a keresni valója, azon a barackfán.

- Fülemüle vagyok, hát énekelgetek, - szól le a hodzsa a fáról, s olyan hangokat hallat, hogy Allah őrizze meg tőle, még akár a varjakat is.

- Hisz nem tudsz te énekelni, te miféle madár, - kiáltja feléje a kertész.

- Még csak kezdő fülemüle vagyok, - feleli a hodzsa, - csak ezután fogok beletanulni.

 

 

Egy fa alatt tanyázott a sok gyerek és folyik a játék meg a mulatozás. Egyszerre csak megpillantják a hodzsát. Legott összebeszélnek, hogy felmászatják a fára, a papucsait meg azalatt elcsenik. Amint odaér a hodzsa, mondják neki, hogy megpróbálkoztak vele, de egyikőjük se tud arra a fára felmászni.

- Én felmászok rá, - mondja a hodzsa.

Azzal fogja a kaftánját és a széleit az övébe dugja, leveti a papucsát és a hónalja alá csapja.

- Minek odafent az a papucs? Miért cipeled a fára? - kérdezik a legénykék.

- Jobb, ha velem van, - feleli nagy hamisan a hodzsa, - tán valami útra bukkanok odafent és tovább mehetek majd rajta.

 

 

Ellopták egy nap a hodzsa sajtját. Fut a hodzsa és egy forrás csapja mellé telepszik meg.

- Hodzsa, - kérdezik tőle, - miért jöttél ide oly nagy sietve és miért állasz itt?

- Ha megsózott sajtot eszik az ember, - feleli a hodzsa, - megkívánja a vizet, ugye? Ellopták a sajtomat és ide várom a tolvajt, hogy vizet igyék utána. Így akarom a tolvajt megfogni.

 

 

 

A mappában található képek előnézete Naszreddin